Kisvárdán megállt az idő

Van, aki a fesztivál átstrukturálásában, lerövidítésében látná a megújulás felé vezető utat, mások új szakmai utakat keresnének, több és más jellegű, lazább és együttlélegzőbb közös szakmai program szervezését tartanák lendületadónak. A fesztiváligazgató viszont a bevált művészeti nyomvonalon haladna és a fesztiválhosszt is megtartaná, ám nyitna az összművészetiség felé.
Számolom: a tizenhatodik szúnyogot ütöm éppen a falhoz szerda éjszaka Kisvárda központjában fekvő szállásomon, a Bástya panzióban. A körülöttem lévő szobákból hasonló csapkodás hallatszik, kétségtelenül egyedülálló az élmény, hisz az ember nem mindennap irt vérszívókat az összmagyar színházművészet nagyjaival három óra körül, röviddel lefekvés előtt.
A szobám koszlott, krémszínű falán megannyi kilapított, olykor vérfoltot hagyó szúnyogtetem, elnyűtt, szürke ágyneműmről is lesöprök néhányat. A foltos, mocskos, viharvert bútorzatból és plafont díszítő nyolcvanas évekbeli préseltlemez stukkókból avittas, dohos szag árad, a piciny helyiségben fojtó levegőtlenség. Szellőztetnék, de az újabb szúnyoginvázió miatt nem lehet. Szocializmusillat, állapítom meg, és nosztalgiázva gondolok a késő nyolcvanas évekbeli homoródi gyerektáborokra: bár régen nem éreztem, engem voltaképp meghatároz ez a szag, olyan számomra, mint Proustnak a Madelaine, szinte jólesően térek hát nyugovóra.
Háromezer vendég a kisvárosban
A hosszú leírás nem véletlen, a szerző reménykedik, hogy valamelyest sikerült érzékeltetnie azt a hangulatot, amely Kisvárdát, s következésképp az éppen zajló Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját belengi. Az idei esemény már a huszonkettedik, huszonhat határon túli színtársulat harminckilenc előadását láthatja most a közönség, mintegy háromezer embert lát vendégül a kilencnapos fesztiválidő alatt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kisváros.
Ha az olvasóban felmerülne a kérdés, hogy miért éppen ez a település ad otthont egy ilyen kaliberű rendezvénynek, máris megválaszoljuk: rögtön a szocialista rendszerek összeomlása után, az akkori művelődési ház igazgatója, Pribula László ötlete nyomán találkoztak itt a határon túli magyar színházi műhelyek, a román–ukrán–szlovák határon fekvő kisváros földrajzi elhelyezkedésénél fogva viszonylag közeli találkozási pont volt a határon túli társulatok számára. A párbeszéd, az egymásratalálás, valamiféle egyedülálló közösségi élmény határozta meg a rendezvény korai időszakát, amely aztán igényes, ugyanakkor amolyan közvetlen-rövidnadrágos szakmai fórummá lett, építő vélemények, nézőpontok ütközőhelyévé.
Kisvárdára szívesen jöttek a társulatok, hiszen itt keresztmetszetet kaphattak az elmúlt évad határon túli magyar színházi munkájáról, hozzáértő kritikában részesülhettek, támogató javaslatokban, s nem közös étkezéseken, kocsmázásokon, s a kiváló helyi strand szolgáltatásait ingyenesen igénybe véve lazíthattak, ismerkedhettek, bulizhattak. A fesztivál lehetőséget teremtett valamiféle kihajolásra a korlátokon, legyenek azok földrajziak, szakmaiak vagy akár nyelviek, Kisvárdán megvalósult és megvalósul a szellemi és akár lelki határoknak az a laza átjárhatósága, amelyet azért az immár egyre könnyebbé váló földrajzi határátlépés sem tesz egyértelművé.
Kifáradt a fesztivál?
A tudósító ma azt tapasztalja: mintha lemerülőben lennének azok az elemek, amelyek a leírtakként éltették a szemlét. A színészek közül többen úgy nyilatkoznak, nem szívesen jönnek Kisvárdára, s úgy tűnik, nem a szakmai színvonal, nem a szervezés milyensége, hanem a szolgáltatások minősége riasztja el őket leginkább a szemlétől. Magam négy évvel ezelőtt vettem részt utoljára a fesztiválon, s visszatérve valóban úgy tűnik: Kisvárdán megállt az idő. Színházi játszóhely most is ugyanolyan kevés van és ugyanolyan gyönge minőségű, mindent körülölel a kopottas szocreál, a vendéglői közös étkezésekből csak az esti szabadtéri lakoma maradt, ahol kondérokból mérik porcióra a gyatra egyfogásos menzamenüt, melyet műanyag tálakból fogyasztanak a ragadós asztalokról a résztvevők a Művészetek Háza mellett. Nyakó Béla fesztiváligazgató a Krónikának elmondta, a teljes ellátás azért maradt el, „mert a színházak törvényekre hivatkozva a napidíjakat kérik, és emellett nem tudunk reggelit, ebédet és vacsorát is biztosítani. Ez kettős kifizetésnek minősül a magyarországi jogszabályok szerint, és nincs is rá elegendő keretünk.” A strand most már csak korlátozottan használható, az internethozzáférést három dinoszaurusz-számítógép hivatott képviselni egy lépcsőfordulóban, wireless nincs, de talán lesz jövőre.
Új lendület kellene
Kocsmaasztal környéki általános vélemény, hogy a fesztiválnak valamiképpen meg kell újulnia, ahogyan Nemes Levente színművész fogalmazott egy, a fesztivál ideje alatt megjelenő Kisvárdai Lapokban megjelent interjúban „talán kellene valami változás, ami új lendületet adna neki.” Van, aki a fesztivál átstrukturálásában, lerövidítésében, kevesebb előadásban látná a megújulás felé vezető utat, ha már korlátozottak az anyagi lehetőségek, mások új szakmai utakat keresnének, több és más jellegű, lazább és együttlélegzőbb közös szakmai program szervezését tartanák lendületadónak.
Nyakó Béla fesztiváligazgató viszont a bevált művészeti nyomvonalon haladna és a fesztiválhosszt is megtartaná mindenképp, ám nyitna az összművészetiség fele, több színházon kívüli programot is szeretne beiktatni kísérőrendezvényként. De leginkább, ha lehet, nagyobb anyagi keretből gazdálkodna.
„A pályázati lehetőségek beszűkültek: kevesebb pályázatot írtak ki, és azokban a pályázatokban is kevesebb volt a pénz. Évről évre tapasztalható csökkenés, és azt gondolom, hogy ezt most már mindenképpen meg kell állítani, mert a további keretszűkülés a szakmai színvonal, a színházi előadások rovására is mehet. Nagyon sok olyan előadás van, amelyet meg szeretnénk hívni, de a termeink sajátossága miatt nem tudunk bemutatni. Új színházteremre lenne szükségünk, amit tulajdonképpen korábban megígértek, de nem történt előrelépés az ügyben. Ugyanakkor szívfájdalom, hogy nincs minden előadáson telt ház, amint azt az elmúlt években megszokhattuk, ez valószínűleg a gazdasági válságnak tudható be” – ecseteli a Krónikának. Hozzáteszi, Kisvárdát sok helyütt már csak a színházi fesztivállal azonosítják, a városnak nagy szüksége van a szemlére. Mint ahogy, talán kimondhatjuk, a szemlének is a városra, hisz épp attól lesz áttekinthető, bensőséges, közösségi ez a fesztivál, hogy egy kisváros – ez a kisváros – ad neki otthont. Kettejük együttlendüléséhez viszont úgy látszik, egyvalami nagyon kellene: pénz, mielőbb.


Krónika