Nyáresti kamarazene

A püspöki ház tágas szobájának kényelmes stílbútora, a szoba közepén egy régi fekete Stingl zongora, valamint a mosolygó „házigazda” családias hangulattal köszöntötte az érkezőket.
A közönség körbevette a művészeket, és nagy figyelemmel adta át magát a zene varázsának. A három előadó a szebeni koncertjük műsorát ismételte meg azzal a szándékkal, hogy Mozart, Beethoven, Haydn, Márkos és Spisák muzsikájával az „itthoniaknak” is kellemes perceket szerez. Zenélésüket hallgatva a gondolatom önkéntelenül visszaszaladt az időben: a 19. századi Kolozsvár zenei életének alapját, éppen az ilyen családias hangulatú, baráti körben felcsendülő kamaraesték képezték. Gondoljunk csak Brassai Sámuelre, aki elsőként vezette be a hetenként előre kijelölt napon, rendszerességgel megtartott kamarazene- esteket. Jó megtapasztalni, hogy az együttmuzsikálásnak ez az intim formája kolozsvári tradícióként átmentődik a múltból a jelenbe.
Ezekkel a gondolatokkal hallgattam a nyáresti kamaraműsort, amely Beethoven F-dúr Románcával kezdődött. Horváth Zoltán zongorakíséretével Márkos Albert hegedűjátékában a mű románc-jellege a lírikus alaphangulatban, a szélesen éneklő dallamvonalakban, valamint a hangulati-dinamikai érzékeny hullámzásokban volt tetten érhető. Márkos Albert bársonyos tónussal, a romantikát megelőlegezendő beethoveni szenvedéllyel hegedült.
Mozart G-dúr K.V. 379. hegedű-zongora szonátáját Béres Melinda szólaltatta meg (kíséret: Horváth Zoltán). Előadását a mozarti lelkület hatotta át. A poézis, a komoly játszadozás, a virtuóz száguldás eleganciával, szélesen áradó zenei mondatokban öltött testet. Az ötletgazdag variációkban a hegedű és zongora közötti dialógusok drámai és lírai egyensúlyát értékelhettük.
A műsorban két 20. századi mű is elhangzott, amelyek írásmódjukban, táncos karakterükben, harmóniai összefüggéseikben és a népi ihletettségben közös vonást mutattak, habár az egyik magyar, a másik lengyel szerző alkotása volt. Márkos Albert szívesen népszerűsíti 1981-ben elhunyt édesapjának A táncban című zongorakíséretes hegedűdarabját. Izgalmas, modern harmóniákkal fűszerezett, népi gyökerekben fogódzó tánc, amelynek expresszív előadása alatt, a libbenő szoknyák, a fekete csizmák, a kipirult arcok képkockákként villantak fel. Habár a mű legjellemzőbb vonása a virtuozitás, mégsem sugallt önfeledt boldogságot, hisz a darab legmélyén végig lüktetett a fájdalom, a szenvedés, és a csakazértis szívós makacssága. Michael Spisák Szvit két hegedűre című szerzeménye nemcsak stílusban, korban és kifejező eszközökben, de virtuóz karakterében is közel áll Márkos táncához. A gyors és lassú tételek nemcsak tempóbeli, de hangulati kontrasztjaiban Béres Melinda és Márkos Albert hegedűjátéka kiegészítette egymást.
„Kinek kell a modern zene?” – teszi fel a kérdést Feuer Mária egyik könyvcímében. Ha a mű jó, és van közvetíteni valója, szerintem mindenkinek, aki nem előítélettel hallgatja, és akiben benne van az új megismerése iránti vágy. Azoknak, akik mégis szívesebben maradnak a klasszikus berkekben, a műsor befejező számaként Haydn G-dúr szonáta két hegedűre és zongorára címűművehangzott el, haydni humorral, életörömmel, nyár eleji vidámsággal.
– Muzsika nélkül nagyon szegény az ember élete – mondta köszöntőbeszédében Bálint Benczédi Ferenc püspök. Vendégeinek „maximális befogadást” kívánt, „hogy megszépüljenek a hétköznapok”. S hogy Béres Melinda, Márkos Albert és Horváth Zoltán művészi előadását valóban maximális befogadás övezte, azt a műsor végén felhangzó ünneplő tapsból ítélhetjük meg a legjobban.


Szabadság