Trenka Éva (1922–2010)

Operai pályájával párhuzamosan végig tanította városunk újabb generációit. Kiváló énektanárként minden hozzáforduló pályakezdőnek vagy elindult énekesnek segített; kifogyhatatlan volt az adni tudásból, énektechnika mellett emberi tartásra, méltóságra, felelősségtudatra tanított. Hivatásának tartotta hirdetni a zene szépségét, fennköltségét, mindezt derűsen, humorral, jókedvvel. Szerette tanítványait, otthonában sokunk fényképe fogadta az újabb és újabb látogatókat, tanulni vágyókat. Évtizedeken keresztül szívén viselte a színpadi utánpótlás gondját-baját. Nem csak az énekszobában, hanem az előadásokon is követte mindenkinek a próbálkozásait, fejlődését, és igazi pedagógusként a legközelebbi alkalommal elmondta észrevételeit: a jót és a rosszat is.
Szerette az életet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy volt bátorsága a szabad Nyugat-Németországban elölről kezdeni mindent 65 évesen. Ott férje, régi jó barátai, kollégái, egy „mini kolozsvári társulat” várta. További nehézségek ellenére (korán megözvegyült, bátyját elvesztette) tovább tudott lépni, új terveket szőni: hol a pesti sógornőnél, hol a fiánál Izraelben, hol Kanadában élő sógornőjénél tartózkodott. Budapesten újra tanított, Bad Neuheim-i otthonában nevelt lányát és családját, rokonait, barátait látta vendégül, nagy szeretettel.
Életének utolsó éveiben egészsége rohamosan romlott, de ennek ellenére hite rendületlen vezérelte életét az utolsó pillanatig. Hűséges tanítványai közbenjárásával ez év húsvétja után hazavitték Budapestre; otthon, családi környezetben, megnyugodva távozott.
Drága Éva, köszönöm a mindenkori bátorítást, a tizennégy évi együttműködést, a biztatást, hogy merjek tanári pályára lépni, a szeretetet, ami a sok évi levelezésből kisugárzott, és hogy Mámának szólíthattalak.


Szabadság