A bostoni "prímás" - KAROSI BÁLINT

A minap kapott Junior Prima díjat Karosi Bálint, a jelenleg Bostonban élő orgona- és klarinétművész. Az alkalmat kihasználva "bostoni fojtogató érzésről" kevésbé, inkább kitüntetéséről és közelgő budapesti hangversenyéről, bemutató előtt álló darabjáról kérdeztük az alig harminc esztendős fiatalembert. INTERJÚ

- Annyi díjat szereztél az elmúlt években: igaz, a MOstaniért viszont nem kellett direktben orgonálni vagy klarinétozni. Mennyire tudsz még örülni ezeknek?

- Nagyon nagy megtiszteltetés, különösen azért, mert igen jó muzsikusok kapták a díjat tavaly és az idei évben is. Az aktív versenyzést különben a tavalyi Bach-versennyel abbahagytam.

- Tíz fiatal művészt díjaznak. Ti egymást mennyire ismeritek?

- Azt hiszem, én is úgy vagyok ezzel, mint a többiek; sokan egy időben jártunk konziba vagy a Zeneakadémiára, és azóta innen-onnan, sajtóból halljuk egymás sikereit. Viszont Brickner Szabolccsal, aki tavalyi "prímás", gyermekkorunktól ismerjük egymást, Kokas Katalinnal és az Ewald Rézfúvós Együttes tagjaival egyszerre jártunk a Zeneakadémiára. Oláh Dezsőt a húgomon keresztül ismerem, aki JAZzénekes, és együtt zenélnek. Mindenkiről lenne valami...

- Vajon ki maradt ki a (képzeletbeli) Prima-listádból?

- Nagyon sok tehetséges fiatal magyar megérdemelné, nem akarok egy-két embert önkényesen kiemelni. A zsűrinek nehéz dolga lehetett.

- Miért nem tudtad átvenni a díjat?

- Igazán sajnálom, hogy személyesen nem tudtam elmenni az átadóra. Elég későn született meg a döntés a végleges időpontról, és pont' a hálaadás ünnepén kellett volna utaznom, ami szinte lehetetlen.

- Ha el tudtál volna jönni, és ez alkalommal egyetlen tetszőleges darab eljátszására kérnek, melyiket választod?

- Inkább műfajt mondanék: az alkalomhoz kapcsolva az ötlött volna fel bennem, hogy jó lenne egyet kamarázni valamelyik díjazott társammal.

- Mikor veszed át a Junior Primát?

- Januárban megyek haza egy rövid időre, akkor fogom átvenni, és beváltani a csekket.

- Nem vagyunk mi adóhivatal, de mégis: mire költöd a hétezer eurót?

- A díjaimat eddig általában hangszerekre költöttem, jó befektetésnek bizonyult. A Bach-verseny díjából olasz mintájú csembalót rendeltem egy vermont-i építőtől, idén lett kész. Nagyon meg vagyok vele elégedve, és sok koncertet hozott már eddig is, főleg kontinuóra használom. És tervbe vettem egy clavichordot, egypár historikus klarinétot is...

- Ugyan ez a díj most éppen nem erre mutat, de évek múlva nem félsz-e attól, hogy eltűnsz a magyar horizontról? Hogy már nem magyar, hanem "Amerikában élő, magyar származású" művészként tartanak számon, akinek majd ottani kitüntetései lesznek?

- Remélem, lesznek még amerikai díjaim is, de nagyon bízom abban - és ez a mostani elismerés is erre bIztat -, hogy a magyar közönség emlékezni fog rám, rendszeresen visszajárhatok koncertezni, új műveimet bemutatni Magyarországra.

- nem posztgraduális céllal vagy odakinn, hanem egy kisebbfajta zenei centrumot irányítasz a bostoni templom zeneigazgatójaként. Tudod elemezni magadban, mi az, amit a tengerentúli évek alatt tanultál?

- Sokat tanultam Amerikában. Legfontosabb a németes alaposság (sok német él itt), amivel az itteni emberek mindenre előkészülnek, mindent megterveznek. A másik az egymás közti viszony, és a kölcsönös jóindulatra alapuló kommunikáció. Sok mindent megkönnyít e két fontos vonás.

- Mennyire látsz rá a kinti felsőoktatásra?

- Az amerikai felsőfokú zeneoktatás alapvetően különbözik az európaitól. Itt nagy hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra és a kutatómunkára. Több lehetőség van könyvtárba járni, és olvasni dolgokról. Szerencsém van, hogy tíz percre lakom a Harvard Egyetem zenei könyvtárától, ahol a világ szinte minden kottája megvan (vagy beszerezhető) eredeti Bach-kéziratoktól a legmodernebb szerzők munkájáig.

- Ne kerülgessük a kását tovább: mi tart Bostonban? És meddig?

- Nem tudom a jövőt megjósolni. Jól érzem magam. Nem itt fogok megöregedni, de egyelőre nem tervezem a hazaköltözést. Úgy érzem, innen többet tudok segíteni. Például tavaly sikerült pénzt adományozni egy otthoni kisorgona felújítására, és jövő év végen két fiatal zeneakadémiai hallgató jön ki Bostonba tanulmányútra. Kicsit úgy érzem magam, mintha a magyar zeneművészet egyik kihelyezett bástyája lennék...

- Hamarosan sorra kerülő Müpa-koncertedre is Príma-díjazottakat választottál partnerül, megvalósul hát az áhított kamarázhatnék...

- Igen, Baráti Kristóf is játszik majd február 8-án, legújabb darabom, az Orfeusz hárfája ősbemutatóján, amit Brickner Szabolcsnak írtam a Müpa felkérésére.

- Miféle mű lett ez a bizonyos Orfeusz hárfája, hogy még záródarabként is megbízol benne?

- Szerintem érdekes. Remélem, a közönség is egyetért a műsorválasztással. Nem kell nagy csinnadrattára számítani annak ellenére sem, hogy a mű két ütőhangszerest is foglalkoztat. Inkább kamarazenei jellegű kantáta, a hegedű és a hárfa hangzásvilágának megfelelő hangszereléssel. Az ütőhangszereknek nagyon jelentős szerepük van, különösen a vibrafonnak (amerikai találmány!) és a marimbának, de sok más latin-amerikai ütőhangszernek is.

- Mit sugallt számodra a szövegalap? Mennyire bántál szabadon a "librettóddal"?

- Czeszlaw Milosz, a Nobel-díjas lengyel költő Second Space című kötetének zárófejezete ez a vers, ahol a költő Orfeusz utazását írja le modern költői eszközökkel. Milosz "második tere" egy olyan világ, ahová a költő kis ablakot nyit, s ahol sokszor nem várt dolgokat látunk meg. Misztikus vallásosság, fény és árnyék váltakozása jellemzik ezt a verset, amit az én zeném próbál megfesteni. A vers alaphangulata szomorú: Orfeusz (az emberiség) elveszti a feltámadásba vetett hitet, és ezáltal Eurydicét (az üdvösséget). A mű középpontjában Orfeusz életigenlő, a földi boldogságot felidéző dala áll, aminek hallatára Perszefoné elengedi Eurydicét. Eurydice elvesztése ebben a versben kicsit váratlan fordulat után következik be: Orfeusz hátrafordul, s ahogy várta, nem lát semmit.

- Francia, spanyol, német stílusról, hangzáseszményről szoktunk beszélni - sőt, a Müpa orgonája állítólag ezeket mind képes is felidézni -, de amerikai jelleg kialakult-e már odaát?

- Elfelejtetted az angol orgona stílusát megemlíteni... Az amerikai hangszerek nagy többsége (hasonlóan a tradicionális amerikai építészethez) az angol stílusból bontakozott ki és fejlődött tovább az elmúlt százötven évben. Amit ma tipikus amerikai szimfonikus stílusnak nevezünk, tulajdonképpen az angol és francia stílusú orgonák keveréke. Legfőbb jellemzőik a magas nyomású, redőnyözhető nyelvregiszterek (a Müpa orgonáján is van egy 'tuba", amely kicsit hasonlít rájuk) és a változatos vonós regiszterek. Az ilyen orgonák a zenekari hangzást utánozzak, sokszor ütőhangszerekkel és más érdekes hangeffektusokkal vegyítve. Egyedi amerikai találmány a moziorgona is, amely egyedi és különleges zenekari hangzásokra képes.

- Ha jelenleg nem idehaza élő művészként, a legrangosabbak egyikeként számon tartott lipcsei Bach-verseny tavalyi nyerteseként egy frekventált koncert műsorát állítod össze, csak nagy orgonaszakmai durranásokat válogathatsz? Mennyire érzed, hogy bizonyítanod kell a sikereidet?

- Ahogy Szabolcs is mindig mondja: egy ilyen verseny után nem szabad rosszul játszani. Ilyen értelemben magunknak adjuk fel a leckét, s minden koncert bizonyítás. Nem feltétlenül a nehéz művekre utazom, inkább koherens, átfogó téma alá eső műveket játszom. Az a célom, hogy a hangverseny után a közönség megérezze azt a szakrális felemelkedést, amit egy jó orgona hangzása kelt a lélekben. Igen nehéz feladat, s nem minden instrumentum alkalmas erre. Remélhetőleg a Müpa orgonáján sikerül majd.