A eszperantó zászlóvivője

Székely Tibor világutazó volt, minden kontinensen járt. Vonzotta az ismeretlen, ezért beutazta Afrikát, de megfordult az őserdőben, sőt az Amazonas vidékén is. Utazásai során nem csupán arra törekedett, hogy világot lásson, hanem szíves ismerkedett meg más kultúrákkal, így a világ legelmaradottabb törzseiben is élt. A hetvenes években pedig a szabadkai Városi Múzeum igazgatója volt.

Székely Tibor, a világutazó, útirajzíró, muzeológus Szepesszombaton, a mai Szlovákiában született 1912. február 14-én. Nem sokkal születése után családja a romániai Csenére költözött, a gimnáziumot azonban már Nagykikindán végezte (1922–1926). Nikšićben érettségizett 1929-ben. A Zágrábi Egyetem Jogi Karán diplomázott 1934-ben, 1937 és 1938 között pedig Zágrábban dolgozott filmdramaturgként, de közben festészetet és szobrászatot tanult, sőt újságírással is foglalkozott.

1939-ben az egyik lap megbízásából Argentínába utazott. Itt érte a második világháború, amelynek következtében 15 évre Dél-Amerikában reked. Ott kezdte meg expedícióit: kétszer megmászta az Aconcaguát, bejárta Bolívia keleti – őserdőkkel benőtt – részét. Másfél évig Venezuelában, Guatemalában és Mexikóban élt, ahol az inkák, illetve a maják kultúráját tanulmányozta. Két évig néprajzot és antropológiát hallgatott a Buenos Aires-i Egyetemen.

1954-ben visszatért Jugoszláviába, és innen indult további útjaira. Ebben az időszakban főleg az eszperantó nyelv terjesztésén, népszerűsítésén fáradozott, s emiatt beutazta Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Srí-Lankát, valamint Marokkót. 1970-ben fél éven keresztül Afrika országait kutatta egy általa szervezett nemzetközi eszperantó expedícióval. A hetvenes évek elején Ausztrália, Új-Guinea és Új-Zéland bennszülött lakosságának kultúrájával ismerkedett.

Utazásai során pénzt és időt nem sajnálva igyekezett minél több olyan tárgyat összegyűjteni, amely felkeltette az érdeklődését, s amit érdemesnek tartott tartós jelleggel a birtokába venni. Annak ellenére, hogy az eszperantó nyelv lelkes propagálója és a mozgalom zászlóvivője volt, vallotta, hogy érdemes más nyelveket is megtanulni, mert így új barátságokat is könnyebb kötni. Vitathatatlan, hogy ez a felfogás utazásai során is sokat segítette, s hozzájárult ahhoz, hogy gyűjteménye nem egy darabját ajándékba kapta. Összegyűjtött tárgyai egy részét Zentán őrzik.

A világszemlélete ahhoz is hozzájárult, hogy könnyen megszerettesse magát, így fehér emberként több hónapot eltöltött egy kannibál faluban anélkül, hogy bántották volna.

Munkássága egyik fontos állomása Szabadka volt, 1972 és 1976 között ugyanis a szabadkai Városi Múzeum igazgatója volt, ám tanulmányait ekkor sem hagyja abba, hiszen közben muzeológiát tanult Zágrábban, és magiszteri fokozatot szerzett; muzeológus körökben nagy tekintélyt élvezett. Utazásai ekkor egyre inkább szakmai jelleget öltöttek: részt vett a néprajzkutatók chicagói, valamint a muzeológusok koppenhágai kongresszusán.

A nyolcvanas évek elején ismét aktívan bekapcsolódott az eszperantó mozgalomba; utazásai ezentúl szinte kizárólag eszperantó ügyben történtek. 1983-ban megalapította az Eszperantó Írók Világszövetségét. 1986-ban Kínában az Eszperantó Világszövetség tiszteletbeli tagjává választották; ugyanebben az évben lett az Eszperantó Akadémia tagja is.

Tartalmas élete 1988. szeptember 20-án ért véget Szabadkán, itt is temetették el, a Bajai temetőben.

Az eszperantón kívül huszonöt nyelvet értett, kilencen beszélt, írt és olvasott. Mintegy 30 kötete jelent meg, amelyekben főleg úti élményeiről, tapasztalatairól, valamint az általa megismert népek szokásairól írt. Műveit számos nyelvre fordították le.