Óznál Újvidéken

Az Újvidéki Színházban, a NOMUS pénteki programjának keretén belül, az Óz, a nagy varázsló c. musicalt láthatta a közönség. A darab Zalán Tibor átiratában, Erős Ervin és Andres Mariano Ortega zenéjével, Ledenyák Andrea jelmezeiben, Bóbis László koreográfiájával és Puskás Zoltán rendezésében ker ült a deszkákra.

L. Frank Baum 1900-ban kiadott több mint százéves meseregénynek első, 1902 feldolgozását, mondhatni több száz ismert és kevésbé ismert adaptáció követte színpadon, vásznon vagy a rádió hullámhosszain, és nemcsak festményekre, videójátékokra vagy iparművészeti alkotásokra nyomta rá bélyegét, hanem életműveket terelt más irányba. A huszadik század során kifejtett hatása a művészetnek legigényesebb közönségétől, a giccsbeforduló tömegrendezvények mindenre rátelepedő közönségéig kimutatható. Újvidéken kívül idén is több helyütt botlunk Óz nevébe. Képregények íródnak, brazíliai-, franciaországi-, angliai színpadokon játsszák, filmekről hallunk, melyekben olyan nevek tűnnek fel, mint Robert Downey Jr. vagy Johnny Depp... Az Óz, popkultúrába való beszivárgása, továbbá, egyrészt az 1900-as szöveg, másrészt az 1939-es eddigi kétségtelenül leghíresebb feldolgozás arra int, hogy vannak dolgok, melyekhez mielőtt hozzányúlnánk, le kell vetni a cipőt. Az újvidéki feldolgozás során – ahogy a világ minden más sarkán is – azzal az recepciótörténeti dömpinggel szembesültek, melyet ez az elmúlt 111 év kitermelt. A rendezőnek nemcsak a kortárs elvárásoknak kell megfelelnie (mint egy kortárs darab esetében), hanem a történetiség támasztotta követelményeknek is – úgy kell aktualizálnia a darabot, hogy ne vegyen át túl sokat ahhoz, hogy iskolapéldája legyen a közhelynek, de túl sokat se hagyjon el abból, ami félreismerhetetlenné teszi.

A szöveget illetőleg Zalán Tibor egy valóban minőséges munkát tett az asztalra. A dalbetéteket arányosan osztotta el, dramaturgiai helyüket tisztán megjelölve a cselekményben, a dalszövegek horderejét emelvén ki úgy, hogy azok az egész viszonylatában, ne tűnjenek különálló egységnek. A replikákba rejtett szójátékok, nyelvi csavarok, apró célzások ugyanakkor szinte észrevétlen módon emelik ki a szereplők jellemét, annak változását a történet során. A jelmezek és a koreográfia olyan klasszikusokra tekintenek vissza mint a krinolin és a sztepp, mégis olyan távlatokban gondolkodtak, melyek a plexiüvegig és az utcai táncokig vezették őket el. A díszlet ugyanakkor végtelenül egyszerű és lényegében csak kijelöli, bizonyos értelemben létrehozni segíti elő a játékteret. A térfelosztást megkönnyítő, áttetsző műanyagsávok egyrészt elhatárolják egymástól az elhatárolandó tereket, másrészt viszont, az alakok sejtetésével, a fény-árnyék játékkal összekötik a szereplők által nem látható teret a nézőtérrel. A helykezeléssel viszont, a Rocky Horror Show-hoz hasonlón, a szűkesség érzése csökkentette a távlatokat. A táncok, a koreográfia és a színpadi mozgás nagyobb teret igényel mint az Újvidéki Színház színpada. A színészeknek résen kellett lenniük, takarékosan kellett bánniuk a lépésekkel, és egy nagyobb színpadon ezek a mozdulatok, még erőteljesebb hatást váltottak volna ki.

A munka legösszetettebb, legzavaróbb részét minden bizonnyal a fecsegő kontextusok képezték, a lassan, hosszú évek alatt rárakódó rétegek, melyek közül a legnehezebb valószínűleg a V. Fleming rendezte „Judy Garlandos” feldolgozás volt 1939-ből. A könyvbéli ezüstcipő, amely a filmben piros, ebben a változatban zöld (a zöl darcú boszorkány pedig piros ruhában van – hogy ez összefügg-e, nem tudom), és, ahogy a filmben és a regényben egy vödör víz végez a boszorkánnyal, a darabban Dorothy nemes egyszerűséggel a Nyugati Boszorkányt „csak” leköpi. Egy olyan Ózt láthattunk, mely teljességgel a szivárvány túloldalán játszódik, minden valóságon túl. Nincs benne forgószél, nincs benne Em néni és Henry bácsi, nincs benne a híres „Over the Rainbow” – hiszen az még a valóságon innen hangzik el, nincs benne az a lázálom, mely létrehozza a túlnani világot. Itt csakis az a képzeletbeli világ jelenik meg előttünk, melyet Dorothy lát, de abban a valóságában, melyben önmagunkra ismerünk. A szerepek is inkább jelzésértékűen követik a Madárijesztő–Bádogember–Oros zlán hármas allegorizációját, és elsősorban az emberi ész-szeretet-bátorság hármasát helyezik előtérbe. A cselekmény eredeti rendje szerint Óz, egy hőlégballonnal továbbszállva magukra hagyja bajaikkal ezeket a szereplőket, míg ebben a változatban ő sem hagyhatja el büntetlenül a játékteret, neki is becsületesen kell dolgoznia ahhoz, hogy kenyér kerülhessen az asztalára.

A varázsló mindenkit elvarázsolt héttől hetvenhétig. Egy olyan mesét láthattunk, amely a fiatalabbakat megtanította, az idősebbeknek pedig felidézte azokat a tartalmakat, amelyek által felértékelődik az emberi élet. Fontos tudnunk azt, hogy mi a barátság, mi a szeretet, mi az önfeláldozás, mi a bocsánat, mi az okosság, és mi a bátorság, és – ami sajnos még fontosabb – tudnunk kell, hogy mi nem az...


Roginer Oszkár