felhasználónév: jelszó:

» Regisztráció

» Jelszó emlékeztető

Partium

Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelem uralma alatt lévő néhány kelet-magyarországi vármegye összefoglaló neve. (A dominus partium regni Hungariae azaz "Magyarország részeinek ura" kifejezésből számazó középkori latin földrajzi név). Gyakran magyarosan "Részek" néven említik, és a tiszántúli területek összességét értik rajta.

Területe nem rögzült, a Habsburgok és az erdélyi fejedelmek közötti erőviszonyoktól függően változott. Az 1571. évi speyeri szerződés értelmében ide tartoztak:

- Máramaros vármegye,
- Bihar vármegye,
- Zaránd vármegye,
- Közép-Szolnok vármegye,
- Kraszna vármegye és
- Kővár
- Arad vármegye
- Temes vármegye.

A terület a törökök kiűzése és Erdélynek Habsburg uralom alá kerülése után több közigazgatási változáson is átment.

1732-ben Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék kivételével a Partiumot visszacsatolták Magyarországhoz. Egy 1877-ben kelt rendelet Közép-Szolnokot és Krasznát Szilágy vármegyébe, Zaránd vármegyét részben Hunyad, részben Arad vármegyébe, Kővár vidékét részben Szolnok-Doboka, részben Szatmár vármegyében kebelezte be.

Története

Az ország három részre szakadása után a "részek" felett az erdélyi fejedelmek mint "Magyarország részeinek urai" uralkodtak, azzal a kikötéssel, hogy haláluk után e területek visszakerülnek a királyi Magyarországhoz. Erről a János Zsigmond és a Habsburgok között 1571-ben létrejött speyeri szerződés rendelkezett.

1848-49-ben az Erdéllyel létrehozott uniót követően a Partium is átmenetileg Magyarországhoz tartozott, majd az 1867. évi kiegyezés után került vissza.

A Partium tulajdonképpen nem Erdély része, attól különálló rész, mely közigazgatásilag hol Erdélyhez, hol Magyarországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz tartozott.

A trianoni békeszerződés az egykori Partium területének túlnyomó részét Romániának juttatta, kisebb szatmári, bihari töredékek maradtak magyar fennhatóság alatt.

Bánság

Bánát (németül, románul, szerbül Banat) földrajzi és történelmi terület a Kárpát-medence délkeleti részén.

Fekvése

A Bánság nagyobb része Románia, kisebb része Szerbia területén helyezkedik el. Határai: Duna, Tisza, Maros és az erdélyi hegyvonulatok lába.

Központja a Bega folyó partján elhelyezkedő Temesvár. A terület etnikailag nagyon színes: a többséget a románok és a szerbek alkotják, de kisebb számban élnek itt magyarok, németek, romák, szlovákok, ukránok, horvátok, csehek, bolgárok is. A Bánság földrajzi, történelmi és kulturális egységet képez Bácska és Erdély között.

Története

A középkori Magyar Királyság részét képező Temesköz, valamint a szomszédos Krassó és Szörénység területe az 1526-os mohácsi vész után török uralom alá jutott. Amikor a passzarovici béke (1718) útján a Habsburgok birtokába került, a terület nem lett újra Magyarország része, hanem Temesi Bánság néven külön tartományt hoztak létre belőle. Ezt 11 vidékre osztották, és a bécsi kormánynak alárendelt „Bánsági Igazgatóság” katonai igazgatása alá helyezték. Mária Terézia nyolc vidéket kivett a katonai kormányzás alól és polgárilag, de azért abszolút módon igazgatta, a többi háromból pedig a Bánsági Katonai Határőrvidék keletkezett. A magyar országgyűlés többször felszólalt az alkotmányellenes állapot miatt, míg végül az 1741. évi XVIII. törvény által a nyolc polgári igazgatás alatt levő területet a Magyar Királyság rendes közigazgatási szervezetébe beolvaszották. Ám e területet az 1848-49-es szabadságharc leverése után ismét elszakították Magyarországtól és a Szerb Vajdaság - Temesi Bánság néven Ausztria koronaországa lett. Végül az 1860. évi Októberi diploma a visszacsatolást újra elrendelte. 1867-től a Temesi Bánság teljes területe újra közvetlen magyar kormányzás alá került.

Szörénység, Szörény vidék, Szörény

A Bánság keleti hegyvidéki területe. Hagyományos központja Karánsebes. A honfoglalás korában ritka szláv lakosság lakta. Az első évszázadokban gyepűvidék volt, a magyarok a 11. században szállták meg és a következő száz évben kiterjesztették hatalmukat Havaselve nyugati területeire, melyet Szörényi bánság néven csatoltak a középkori magyar királysághoz. A völgyekben lakó, viszonylag gyér középkori magyar lakossága a török hódoltság alatt elmenekült vagy elpusztult. Ma túlnyomó többségben románok lakják, kisszámú magyar lakói a 18–19. században költöztek be.

Királyföld (Königboden)

A Nagyküküllő és az Olt közének elhomályosulóban levő tájneve Erdélyben. A Királyföld mint tájnév a terület kora Árpád-kori jogállásának emlékét őrzi. A viszonylag ritkán lakott dél Erdély a 13. századig hatalmas összefüggő királyi birtok volt (a középkori oklevelek "terra regis", "fundus regius" néven említik). Itt kaptak hűbéres birtokot az erdélyi szászok első csoportjai. Később ezen a területen alakultak ki a szász székek, s ezért a Királyföldet Szászföldnek is nevezték. Ma román–német népességű terület. Magyar lakossága a legújabb kori városi betelepülőktől eltekintve kisszámú és szórványokban él (dél-erdélyi magyarok).

Az erdélyi szászok 1910-ben még 250.000–en voltak, 2004-re már csak 15.000-en maradtak és a csökkenő tendencia tovább folytatódik. A többségük 1945 után Németországba vándorolt ki. A jelenlegi átlagéletkor 69 év körül van.

Történet

A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, amikor II. Géza, magyar király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. A terület bőséges ásványkincsei miatt különösen szívesen látta a nyugat-európai iparosokat és bányászokat. A betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, és nem voltak sem a nemességnek, sem az egyháznak alávetve. A kedvező ajánlat hatására a mai Nyugat-Németország és Belgium területéről sok család érkezett, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A betelepülők a Maas-Mosel vidékről, Flandriából, Thüringiából, Bajorországból és a Rajna-vidékről jöttek.

Az erdélyi szászok megnevezése valószínűleg egy nyelvi félreértés eredménye, mert a telepesek (Sassen) nem voltak azonosak a németországi szászokkal (Sachsen).

A székelyek mellett a szász telepeseknek kellett védeniük az ország keleti határvidékét. Ennek fejében II. Géza teljes területi autonómiát biztosított számukra, amelyet később II. András az Andreanum nevű szabadságlevélben megerősített.

A 16. században az Erdélyi Fejedelemség létrejötte után a székelyek, a magyar nemesség és a szászok szövetségre léptek (Unio trium nationum) a török hódítók ellen. A szászok kiépítettek egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság a templomerődben talált menedéket. A hét legnagyobb erődített szász város:

- Bistritz (Beszterce/Bistriţa)
- Hermannstadt (Nagyszeben/Sibiu)
- Klausenburg (Kolozsvár/Cluj)
- Kronstadt (Brassó/Braşov)
- Mediasch (Medgyes/Mediaş)
- Mühlbach (Szászsebes/Sebeş)
- Schässburg (Segesvár/Sighişoara)

Az erdélyi szászokhoz csatlakozó német nyelvű bevándorlók második hulláma a 16. századi nyugat-európai ellenreformáció idején érkezett; az Erdélyi Fejedelemségben ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra is. A magyarországi reformáció történetében kiemelkedő szerepet játszottak a szászok, akik a lutheránus vallás hívei lettek.

Barcaság

Barca, németül Burzenland, románul Ţara Bîrsei

Hegyi medence, melyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre. A magyarság a honfoglaláskor átvonult rajta, azonban hosszú ideig gyepűelvének hagyta a gyakori kun-besenyő betörések miatt. Valószínű, hogy a 11. sz. folyamán az ott talált bolgár-szlávok mellé már telepedtek magyar és besenyő határőrök, akik a Havaselvére(Havasalföld) vezető szorosokat őrizték és a Barcasági magyarság magját alkották.

A Barcasági magyarok ma többségükben a Brassótól keletre fekvő Hétfaluban, illetve a medence nyugati és északi peremén Barcaújfalu, Krizba, Apáca községekben laknak. A Barcaság kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. A Barcasági szászok a 13. sz. elején királyi adományként kapták földjüket, melyen 13 községet és Brassó városát építették. 1211–1224 között a területet a német lovagrend uralta, melyet azonban önállósulási törekvéséért II. Endre király elűzött. A románok első települése a 13. sz. végéről ismeretes a Barcaságban. Ma a medence egész területén magyarokkal és szászokkal vegyesen élnek.

Székelyföld

Székelyföld alatt az erdélyi történelmi székely székek területét értjük.

Földrajzi elhelyezkedés

Románia központi területén fekszik, a Keleti-Kárpátok középső és dél-keleti vonulatait, ennek hegyközi medencéit, az Erdélyi-fennsík és a Mezőség peremterületeit foglalja magába. Ezenkívül Aranyosszék a Nyugati Szigethegység lábainál, az Aranyos-Maros folyók medencéiben helyezkedik el.

Népesség

A tág értelemben vett Székelyföld népessége 1 128 200 fő, amely Kovászna, Hargita és Maros megye össznépességét teszi ki. Az 1992-es népszámlálási adatokhoz képest a három megye lakossága 59 300 fővel csökkent. A lakosság etnikai összetétele a következő: 59,2% magyar, 36,0% román, 4,5% roma.

A történelmi Székelyföld lakossága kb. 750 000 – 800 000 fő, mely 80%-ban magyar, viszont a Kolozs illetve Fehér megyéhez tartozó Aranyosszék mára már román többségű. (Ez annak tudható be, hogy a II. világháború alatt Romániához tartozott.)

Közigazgatási története

A történelmi székely székek:

- Udvarhelyszék (korábban: Telegdiszék, benne Bardóc és Keresztúr fiúszékek),
- Csíkszék (benne Gyergyó és Kászon fiúszékek),
- Háromszék (benne Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, és Miklósvár fiúszék)
- Marosszék (központja Marosvásárhely),
- Aranyosszék (Torda és Nagyenyed között, Felvinc központtal).

Az egyes székek nem egyszerre jöttek létre, például túlnépesedés miatt egyes székelyek átköltöztek Kézdiszékből Torda közelébe, így jött létre Aranyosszék. (Orbán Balázs szerint a tatárjárás során elnéptelenedett területet kapták meg itt a harcokban jeleskedő székelyek). Az idők során, a székeket fiúszékekbe szervezték.

A Székelyföldet a 13. század végéig vette véglegesen birtokba a székelység. Templomai többségének alapító levelei ekkor vagy ennél korábban keltezettek.

A hagyományos felosztás az 1867-es kiegyezést követő közigazgatási átszervezéssel szűnt meg 1876-ban, mivel a feudalizmus megszűntével a székelyek korábbi kiváltságai is értelmüket vesztették. Ekkor a területet a következő vármegyékre osztották: Csík vármegye, Háromszék vármegye, Udvarhely vármegye, és részben Maros-Torda vármegye.

A II. bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Észak-Erdéllyel együtt Székelyföldet (kivéve Aranyosszéket) is visszaadja Magyarországnak. 1944. november elején - a Maniu-gárdisták kegyetlenkedései és más visszaélések miatt - a szovjet hadvezetés kiparancsolja a visszatérő román közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezet be Észak-Erdély területén, amely állapot 1945. március 5-ig (a Groza kormány megalakulása) tart. Az 1947. február 10-én aláírt Párizsi békeszerződés alapján a Székelyföld, Észak-Erdély többi részével együtt, visszakerül Romániához.

Szovjet nyomásra 1952. szeptember 21-én létrehozzák a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely székhellyel.

1960-ban e tartomány területét megkurtítják (Háromszéket elcsatolják), ekkor jön létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az 1968-ban megejtett újabb közigazgatási átszervezés után megközelítőleg Hargita megye, Kovászna megye, és Maros megye egy része alkotja a Székelyföldet.

A középkori Székelyföld társadalma

A középkori székelység Közép-kelet Európában szokatlan mértékben demokratikus és szabad volt. Vezetőiket maguk választották és Székelyföldön kívül járva is a nemesekkel egyenlő jogokkal bírtak. Egyenrangú partnerként vettek részt az Erdélyt politikailag ellenőrző "Három Nemzet Szövetségében" (Unio Trium Nationum), amelyben a székelyek mellett a szász székek és a magyar nemesség vett részt. Ez annak köszönhető, hogy az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálataikért cserébe saját földdel rendelkezhettek és megtarthatták ősi demokratikus szokásaikat. Az adózás alól is mentesítve voltak (egy-két rendkívüli kivételtől eltekintve, például ököradó).

A székelyek közt nem voltak társadalmi osztályok, legfeljebb a harcban lóháton résztvevő "lófők" és a gyalogos székelyek közt volt bizonyos szintű különbség. A jelentősebb társadalmi-vagyoni különbségek kialakulását meggátolta a föld használatának és öröklésének évszázados rendszere, amely Orbán Balázs leírása szerint a következő volt: Örökölni csak egyenes ágon lehetett. Szokás szerint a fiú utód volt az örökös, ha fiú nem volt, akkor a lány kapta az örökséget. Amennyiben nem volt egyenes ági örökös, a föld a székelyek közös használatú földterületét gyarapította (ellentétben a feudális szokásjoggal, ami szerint a korona, vagy a helyi földesúr kapta volna meg). Az éppen szabadon levő területekből bárki birtokba vehetett magának földet, de csak annyit, amennyit maga képes volt megművelni. Ha egy területet több, mint három évig nem műveltek, vagy kiderült róla, hogy bérben műveltetik, akkor automatikusan a többi székely által birtokba vehetővé közös terület részévé vált.

Főbb városai

- Marosvásárhely (korábban Székelyvásárhely),
- Sepsiszentgyörgy,
- Csíkszereda,
- Székelyudvarhely,
- Gyergyószentmiklós,
- Kézdivásárhely,
- Kovászna,
- Nyárádszereda.

Mezőség

Az egyik ismert szórványosodó tájegység Erdély közepén a Mezőség, a hajdani Csiglemező, ahol a legenda szerint a székelyek ősei, a hunok maradékai tartós menedékre leltek. Ezen a Kolozsvár—Marosvásárhely—Dés és Régen között elterülő vidéken több mint száz olyan falut találni, ahol folyton apadó számban, de még élnek magyarok.

Táncházáról és folklórjáról híres a térség legnépesebb települése, az ősi (3300 lakosú) Szék mezőváros, a közeli Ördöngősfüzes, Szépkenyerűszentmárton és Magyarpalatka. A székiek még ma is jellegzetes viseletükben járnak, s a szövésre, fonásra, hímzésre és a tárgykultúrára kiterjedő népművészeti termékeikkel vásározni Budapestre is eljárnak. A Mezőség jeles települései még Bánd, Panit, Sármás, Kolozs, Magyarszovát, Madaras és Szabéd, amelyek magyar lakossága meghaladja az ezer főt. Többségben azonban pusztuló falvakat találunk, amelyek magyar népessége nem éri el a száz főt.

Máramaros

Máramaros természeti szépségekben gazdag, varázslatos tájait északról a Máramarosi-havasok, délnyugatról a Gutin-hegység, délkeletről pedig a Cibles határolják.

A területen többnyire románok élnek, magyarokkal csak a nagyvárosokban (Máramarossziget, Nagybánya) és néhány faluban (Koltó, Koltókatalin, Tiszahosszúmező) találkozhatunk. Hasonló szórványban, illetve falusi tömbökben ukrán kisebbség is él a régióban.


1920-ban a trianoni békeszerződés aláírásával Máramaros déli része Romániához, északi része egy ideig Csehszlovákiához, majd a második világháború után Ukrajnához került. Ez utóbbihoz csatolt részeken főleg ruténok éltek.

Máramaros természeti gazdagságát a területének mintegy háromnegyed részét kitevő erdők és hegyvidéki legelők alkotják. Az emberkéz alkotta jellegzetes értékek között első helyen állnak a faragott kapuk és a híres fatemplomok.
Máramaros megyében 93 fatemplom szerepel a történelmi műemlékek listáján, mint műépítészeti érték. Ezek közül a következő nyolc áll az UNESCO védelme alatt: a barcánfalvi, a budfalvi, a deszei, a jódi, a nyárfási, a sajómezői, a rogozi és a dióshalmi.

A templomok igazi jellegzetessége a karcsú, égretörő torony, az emeletes tetőszerkezet, a fagerendákból készült épületváz, amelynek tölgy- vagy fenyőfából készült elemeit kizárólag faszögekkel rögzítik össze.

Meg kell említeni továbbá az itt élők népi kultúráját és sajátos, sokszínű népviseletét, melyek szintén felejthetetlen élményt nyújthatnak a látogatóknak. Amennyiben lehetőségünk van rá, a falvakat érdemes vasárnap vagy ünnepnapokon felkeresnünk, munkaszüneti napok délutánján egy-egy településen az egész falunépe az utcán nyüzsög.

elküldöm e-mailben nyomtatóbarát verzió

feliratkozás
leiratkozás