Régiók
Események
2024. november
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
|---|---|---|---|---|---|---|
| 1 | 2 | 3 | ||||
| 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 |
| 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 |
| 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
ECDL segédanyagok
Bejelentkezés
A szlovákiai magyarok
A szlovákiai magyarság egyike azon kényszerkisebbségeknek, amelyek az első világháborút lezáró Versailles-i békerendszer következtében alakultak ki. Sorsa immár több mint nyolc évtizede a csehszlovák, illetve a szlovák államhoz köti, rokoni kapcsolatai, kulturális-nyelvi kötődése és etnikai identitása azonban továbbra is erős szálakkal fűzi Magyarországhoz.
Története a Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-ai megalakulásával vette kezdetét. A korabeli nagyhatalmi viszonyoknak és a csehszlovák politika érdekérvényesítő szerepének köszönhetően a csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott csehszlovák államhoz. Ebből a Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt.
A szlovákiai magyarság történetének első nagy korszakát a két háború közötti Csehszlovákiában eltöltött húsz év története alkotja. Az 1918-tól 1938-ig létező ún. első Csehszlovák Köztársaság a térség egyik legfejlettebb gazdaságával és parlamentáris demokráciájával rendelkezett, de a csehszlovák nemzetállami törekvések következtében a magyarok mégsem tudták sajátjuknak érezni azt az országot, amelyben éltek. A demokratikusnak mondott csehszlovák politika részéről számos sérelem érte a két háború közötti szlovákiai magyarságot: magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveit lerombolták, nyelvét másodrangú nyelvvé silányították, iskolái egy részét bezárták. Különösen sérelmes volt a csehszlovák földreform, amely során a magyar vidéken felparcellázott nagybirtokokat nem a helyi szegényparasztság, hanem az odatelepített szlovák és cseh telepesek kapták meg. Ez a gazdasági veszteség kihatott a magyarság politikai érdekérvényesítő szerepére és kulturális lehetőségeire is. Mindezek ellenére a két háború közötti szlovákiai magyarság teljes életet élt: voltak politikai pártjai (a legjelentősebbek az ellenzéki politikát folytató Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, amelyek 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven összeolvadtak), jelentős kulturális szervezetei, számos napi-, heti- és havilapot jelent meg, önálló sportszervezetek voltak.
A nemzeti kisebbségek problémájának megoldását húsz éven át halogató csehszlovák állam 1938/39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Miután 1938. szeptember 29-én a müncheni egyezmény Németországnak ítélte Csehország németek által lakott térségeit, a magyar kormányzat is szorgalmazni kezdte az etnikai elvű revíziót. A nagyhatalmi döntés értelmében erről a két érdekelt országnak kellett megállapodnia, így 1938. október 9-e és 13-a között Komáromban tárgyalások kezdődtek Magyarország és Csehszlovákia között egy esetleges határmódosításról. Noha a tárgyalások végül eredmény nélkül zárultak, a két fél néhány nagyobb város hovatartozásának kivételével meg tudott egyezni az új államhatár vonalában. A végső döntést azonban a német és olasz külügyminiszter alkotta nemzetközi döntőbíróság mondta ki. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84 %-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek az anyaországhoz vissza, mint Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.
Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiához került magyar nemzetrész döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A visszacsatolást a lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, s a bevonuló honvédeket díszkapuk, ünnepségek, virágeső köszöntötték. A visszatérést követő öröm mellett azonban gyorsan jelentkeztek a gondok is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok sok keserűséget okoztak a „visszatért magyaroknak.”. Az igazi gondokat azonban a magyarság feje fölé gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára. A Don-kanyari katasztrófa és a holokauszt borzalmai közös sorsa volt a felvidéki és anyaországi magyaroknak.
A magyarság egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámú – közössége a fasizálódó Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. Egyetlen politikai reprezentánsa a Magyar Párt volt, amelynek az elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a harmincas években is fontos szerepet játszott a szlovenszkói politikában, de aki a háború idején vált a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi 68. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is. Segített nekik elbújni, s közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve megmentette őket az üldöztetéstől.
Mivel a győztes nagyhatalmak már a háború idején elfogadták Csehszlovákia 1937-es határainak felújítását, a szlovákiai magyarság ismét kisebbségi sorba kényszerült. A Beneš vezette csehszlovák politikai vezetés célja egy nemzeti kisebbségek nélküli csehszlovák nemzetállam létrehozása volt. Ehhez a magyarok egyoldalú kitelepítését tervezték, amihez indokként a kollektív bűnösség elvének megfogalmazása szolgált. Miután azonban a nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítés tervezetét elutasították (a németek kitelepítéséhez a nagyhatalmak jóváhagyásukat adták), a csehszlovák politika új módszerekkel akarta elérni célját. A magyaroktól megvonták az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat (nyugdíj, szociális támogatás, állami alkalmazás), elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták.
A Szovjetunió nyomására Magyarország 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a csehszlovák-magyar lakosságcsere-szerződést. Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere végrehajtása végül 1947 áprilisában kezdődött meg. A több mint két évig tartó akció során a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben, 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Közben a csehszlovák kormányzat a szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkára való hurcolását is elrendelte. 1946/47 telén mintegy 44 ezer személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam szlovák jelentkezők számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció visszaszlovákosítást jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákok visszatérését anyanemzetükhöz. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Ebből a szempontból arcátlan zsarolás volt, amellyel a szorult helyzetben lévő magyarokat próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nemzetállami nacionalizmus legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak.
Az 1945 és 49 közötti évek – amelyet a felsoroltak mellett a magyarok ellen indított tömeges népbírósági perek és a magyar településnevek megváltoztatása is jellemzett – a szlovákiai magyarság eddigi legsúlyosabb megpróbáltatásait jelentették. Tízezreket űztek el otthonukból, százezreket aláztak meg emberségükben és magyarságukban. A hontalanság éveinek a következménye, hogy az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában.
1948 februárjában a Csehszlovák Kommunista Párt került hatalomra, s megkezdődött a szocializmus építésének 1989-ig tartó időszaka. A kiépülő egypárti diktatúra – a kollektivizálás, a koncepciós perek, az egyházak üldözése stb. – egyformán sújtotta az ország minden lakosát. A szocialista táborba való belépés és a Szovjetunió által diktált irányvonalhoz való alkalmazkodás azonban a szlovákiai magyarság számára az őt sújtó jogfosztó intézkedések fokozatos visszavonását és a magyarságnak a párt által irányított egyenjogúsítását eredményezte. Megnyílhattak a magyar iskolák, újraindult – bár szerény mértékben és szigorú cenzúra mellett – a magyar nyelvű sajtó, és megalakulhatott a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok). A párt azonban szigorú felügyeletet gyakorolt a szlovákiai magyar társadalom fölött, s megakadályozta, hogy valódi érdekképviseleti szervei, önálló intézményrendszere alakuljon ki. Az 1956-os magyarországi forradalom idején belügyi alkalmazottak százai vigyázták, nehogy a szlovákiai magyarok bármiféle akciót kezdeményezzenek.
Az 1968-as prágai tavasz idején Csemadok a társadalom demokratizálásának egyik elemeként kidolgozta a magyar kisebbség teljes egyenjogúsításának a tervét, ez azonban Csehszlovákiának a szocialista országok – köztük Magyarország – hadserege általi megszállása miatt nem valósulhatott meg.
Az 1970-es és 80-as éveket a meglévő magyar intézményrendszer lassú elsorvasztása, a magyar nyelvhasználatnak a kétnyelvűség jelszava mögé bújtatott visszaszorítása, az iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló kísérletek jellemezték. Mindezek váltották ki az első jelentős szlovákiai ellenzéki mozgalom, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a létrejöttét, amely eredményesen akadályozta meg a kétnyelvű oktatás bevezetését a magyar iskolákon.
Az 1989. november 17-én Csehszlovákiában kirobbant bársonyos forradalom új korszakot nyitott a szlovákiai magyarok történetében is. A magyarországi rendszerváltás eseményeit nagy figyelemmel kísérő magyar közösség képviselői a kezdetektől fogva aktív szerepet vállaltak szocialista rendszer lebontásában és a demokratikus társadalom kiépítésében. A rendszerváltást követően három egymástól ideológiájában és a többségi társadalomhoz való viszonyában is eltérő magyar párt alakult ki. A Magyar Polgári Párt a liberális, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elsősorban a keresztény értékek mentén politizált, míg az Együttélés kezdettől fogva elutasította a kisebbségi magyarság ideológiai alapokon való szerveződését és népi jellegű egységpárt kialakítására törekedett. Noha 1990-től fokozatosan kiszélesedtek a magyarság nemzetiségi jogai, s megkezdődött a kisebbségi intézményrendszer kiépülése, a szólásszabadság a nacionalizmus megnyilvánulásait is a felszínre hozta. 1993. január 1-től Szlovákia független állammá vált, amelynek alkotmánya a szlovákok nemzetállamaként határozta meg az új köztársaságot. Az új államiság első éveiben a szlovák kormányzat a magyarság érdekivel ellentétes, annak jogait korlátozó politikát folytatott. Ez az 1998-as választások eredményeképpen változott meg, amelytől kezdődően a közben egységesült magyar pártok utódpártja, a Magyar Koalíció Pártja két választási időszakon keresztül is kormánytényezővé tudott válni. Az 1998-tól 2006-ig tartó időszak nemcsak a magyar intézményrendszer fokozatos kiépülésének és a kisebbségi jogok lassú bővülésének az időszaka, de ezzel párhuzamosan Szlovákia sikeres euroatlanti integrációjának is. A Szlovák Köztársaság Magyarországgal egy időben 2004. május 1-től az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, s ez új távlatokat nyithat a szlovákiai magyarok előtt is.
Jelenleg az MKP élvezi a szlovákiai magyar szavazók nagy többségének a bizalmát.
A 2001-es népszámlálás során 520 528 személy (közel 47 ezerrel kevesebben, mint 1991-ben) vallotta magát magyarnak, ami Szlovákia lakosságának a 9,7%-t jelenti. A magyart anyanyelvként használók száma azonban ettől némileg magasabb. A magát magyarnak vallók döntő többsége (több mint 90%-a) Dél-Szlovákiának a Magyarországgal határos déli sávjában él. Az első Csehszlovák köztársaságtól eltérően, amikor Pozsonytól Ágcsernyőig folyamatos és meglehetősen homogén településterületet alkotott, ma három nagyobb magyar településtömbről beszélhetünk. A legnagyobb magyar tömböt a Délnyugat-Szlovákiában Pozsonytól az Ipoly mentéig élő magyarság alkotja. Ide tartozik a leghomogénabb magyar területnek számító Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam közi területek és az Ipoly mente magyarsága. A második nagy magyar településterületet a nógrádi és gömöri magyarság alkotja, a harmadik nagy tömböt pedig a Bogrogköz és Ung-vidék magyarsága. A tömbmagyarságon kívül jelentősebb nyelvszigetet alkot a Nyitra környéki magyarság.
Szlovákia jelenlegi közigazgatási felosztása szerint a szlovákiai magyarok az ország nyolc kerületéből négyben haladják meg a 10%-ot. A Nyitrai kerületben a lakosság 27,6, a Nagyszombati kerületben a 23,7, a Besztercebányai kerületben 11,7, míg a Kassai kerületben 11,2%-t teszik ki. Jelentősebb számú magyar még a Pozsonyi kerületben él (4,6%),a többi kerületben azonban elhanyagolható a magyarok számaránya.
Szlovákiában összesen 523 olyan település van, ahol a magyarok részaránya meghaladja a 10%-t, ezen belül pedig 435 település, amelyben magyar többség van. Ezeknek a településeknek a nagy része azonban kis lakosságszámú falu, s csupán 14 városban haladja meg a magyarok aránya az 50%-ot.
Felekezeti szempontból a magyarok mintegy 93%-a valamely felekezethez tartozónak vallja magát. Többségük (72%-uk) katolikus, 15%-uk pedig református. Jelentősebb számban még evangélikus, görög katolikus és zsidó vallásúak találhatók a szlovákiai magyarok között.
Kedvezőtlennek számít a szlovákiai magyarok életkor szerinti illetve gazdasági aktivitás szerinti megoszlása is. A magyarok körében ugyanis a szlovákiai átlagtól előrehaladottabb az elöregedés. Míg 2001-ben a Szlovákia lakosságának átlagéletkora 36,1 év volt, a magyarok esetében 39,0 év.
Rendkívül hátrányosan érinti a magyar lakosságot az, hogy Szlovákia déli része az ország gazdaságilag egyik legelmaradottabb régiójának számít. A viszonylag kevésbé kiépült infrastruktúra (a magyarok által lakott területeken nincsenek autópályák, gyorsforgalmi utak) és az állami beruházások északibb területekre való irányultsága az okozója annak, hogy kellő számú munkalehetőség hiányában a magyarok között a munkanélküliség mintegy 2-3 %-al meghaladja az országos átlagot, de vannak olyan déli járások (pl. a Rimaszombati járás), ahol a munkanélküliek aránya kétszerese az országos átlagnak.
A gazdaságilag aktív népesség ágazatok szerinti megoszlása is kedvezőtlen képet mutat: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak magyarok aránya mintegy kétszerese az országos értéknek, az iparban, az oktatás- és egészségügyben, a kereskedelemben foglalkoztatottak aránya viszont alacsonyabb.
A kisebbségi helyzetben élők szempontjából meghatározó jelentősége van az iskolázottság és az oktatás helyzetének. Sajnos a szlovákiai magyarok ebben a tekintetben is hátrányos helyzetűnek mondhatók Szlovákia teljes lakosságához képest. A magyar lakosság körében ugyanis a szlovákiai átlagot (21,1%) messze meghaladó a csupán általános iskolát végzettek aránya (30,5%), viszont jóval alacsonyabb az érettségivel vagy ennél magasabb végzettséggel rendelkezők aránya (a szlovákiai átlag 33,5%, míg a szlovákiai magyarok esetében csak 26,6%). A legrosszabb a helyzet a felsőfokú végzettséggel rendelkezők esetében, hiszen míg Szlovákia összlakosságának 7,9%-a rendelkezik ilyennel, addig a magyarok között ez az arány mindössze 4,5%, vagyis a felsőfokú képesítéssel rendelkezőknek mindössze 5,6%-a magyar nemzetiségű.
Ez a kedvezőtlen kép a nemzetiségi oktatási intézményhálózat helyzetének a hű képe, másrészt annak a sok évtizedes tendenciának is, amely szerint a magyar nyelvű lakosság egy jelentős része szlovák iskolába íratja gyermekét.
A szlovákiai oktatásügyben több fontos változás történt az utóbbi években. Megtörtént az oktatás irányításának decentralizációja, így az óvodák és az általános iskolák a helyi, a középiskolák pedig kerületi önkormányzati fennhatóság alá kerültek. 2005-től a járási és kerületi hivatalok megszűnt oktatási osztályait nyolc kerületi tanügyi hivatal váltotta fel, s ezeken keresztül jutnak el az állami támogatások az iskolafenntartó önkormányzatokhoz. Életbe lépett az iskolák finanszírozásának új normatív módja, a fejkvóta-rendszer, amely szerint a gyermeklétszám határozza meg az intézménynek nyújtandó költségvetés mértékét. A finanszírozás reformja viszont azt eredményezi, hogy az önkormányzatok számos iskola és óvoda megszüntetésére kényszerülnek.
Noha a magyar nyelvű iskolahálózat leginkább kiépült elemét az általános iskolák jelentik, mégis több mint 100 olyan község van, amely magyar többségű, de ahol nincs magyar nyelvű iskola. Részben ennek, részben pedig a szlovák nyelvű oktatás szülők általi preferálásának köszönhető, hogy a magyar nemzetiségű tanulóknak mintegy 20%-a szlovák tannyelvű általános iskolát látogat.
Viszonylag kiépültnek mondható a magyar nyelvű gimnáziumok hálózata. A 2002/2003-as iskolaévben 17 magyar nyelvű és 8 magyar-szlovák közös igazgatású gimnáziumban lehetett magyar nyelven tanulni. Ez részben annak is köszönhető, hogy az utóbbi években az állami gimnáziumok mellett megjelentek a magyar nyelven oktató magán- illetve egyházi alapítású gimnáziumok is. Néhány régióban azonban ezen a téren is lemaradás mutatkozik, hiszen Nyitrán és környékén nincs magyar gimnázium, valamint Losonc sem rendelkezik ilyen intézménnyel.
Szakiskolák és szakközépiskolák szempontjából azonban meglehetősen kiépületlen a magyar nyelvű képzést nyújtó iskolahálózat. Ennek is tudható be, hogy a magyar nemzetiségű szakközépiskolásoknak csak 67%-a, a szakmunkásképzőt látogatóknak pedig csak 24%-a tanul anyanyelvén.
Szlovákiai magyar viszonylatban a legutóbbi évekig a magyar nyelvű felsőoktatás hiánya jelentette a legnagyobb gondot, az utóbbi pár évben azonban jelentősnek mondható előrelépés történt ezen a téren. A legfontosabb a komáromi Selye János Egyetem megalapítása, amely 2004 szeptemberében kezdte meg működését. A három karral (tanárképző, közgazdasági és református teológia) rendelkező egyetemen magyar, kis mértékben szlovák vagy világnyelven folyik az oktatás.
A komáromi egyetem mellett a magyar nyelvű felsőoktatás másik központja a nyitrai Konstantín Filozófus Egyetem. Itt már évtizedek óta folyik magyar nyelvű pedagógusképzés, 2003 őszétől azonban ez külön karon, a Közép-Európai tanulmányok Karán összpontosul. Az állami felsőoktatási intézményeken még a pozsonyi Komensky Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén és a besztercebányai Bál Mátyás Egyetem bölcsészkarának filológiai tanszékén is folyik magyar nyelvű oktatás.
Az állami felsőoktatási intézmények mellett Szlovákiában több magyar nyelven oktató városi egyetemek is működnek, valamint több magyarországi egyetem rendelkezik kihelyezett oktatási központtal.
Kiépült állami nemzetiségi kulturális és tudományos szervezeti hálózat és az ezekre a területekre fordított rendszeres költségvetési támogatások hiányában jelentős feladatok hárulnak szlovákiai magyar civil szférára.
Kulturális szempontból ennek továbbra is a Csemadok a meghatározó eleme, amely a rendszerváltást követően jelentős strukturális átalakuláson ment keresztül. Előtérbe az egyes szakmai társaságok és érdekvédelmi szervezetek tevékenysége került, amely fölött a Csemadok mint egy védőernyőt biztosító szervezet működik.
A tudomány területén meghatározó szerepet a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tölt be, amely egyben a szlovákiai magyarok tudományos könyvtáraként szolgáló Bibliotheca Hungarica elnevezésű könyvtárat és a szlovákiai magyar levéltárat is működteti. A Fórum Intézet fontos szervezeti elemét képezi a komáromi Etnológiai Intézet, amely a szlovákiai magyarokkal folyó néprajzi kutatómunkát fogja össze.
Az említett két intézmény mellett számos szakmai, kulturális és tudományos civil szervezet működik a szlovákiai magyarok körében. A tudomány területén a Gramma Nyelvi iroda, a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Kultúrantropológiai Műhely végez még jelentős tevékenységet.
Története a Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-ai megalakulásával vette kezdetét. A korabeli nagyhatalmi viszonyoknak és a csehszlovák politika érdekérvényesítő szerepének köszönhetően a csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott csehszlovák államhoz. Ebből a Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt.
Az első húsz év
A szlovákiai magyarság történetének első nagy korszakát a két háború közötti Csehszlovákiában eltöltött húsz év története alkotja. Az 1918-tól 1938-ig létező ún. első Csehszlovák Köztársaság a térség egyik legfejlettebb gazdaságával és parlamentáris demokráciájával rendelkezett, de a csehszlovák nemzetállami törekvések következtében a magyarok mégsem tudták sajátjuknak érezni azt az országot, amelyben éltek. A demokratikusnak mondott csehszlovák politika részéről számos sérelem érte a két háború közötti szlovákiai magyarságot: magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveit lerombolták, nyelvét másodrangú nyelvvé silányították, iskolái egy részét bezárták. Különösen sérelmes volt a csehszlovák földreform, amely során a magyar vidéken felparcellázott nagybirtokokat nem a helyi szegényparasztság, hanem az odatelepített szlovák és cseh telepesek kapták meg. Ez a gazdasági veszteség kihatott a magyarság politikai érdekérvényesítő szerepére és kulturális lehetőségeire is. Mindezek ellenére a két háború közötti szlovákiai magyarság teljes életet élt: voltak politikai pártjai (a legjelentősebbek az ellenzéki politikát folytató Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, amelyek 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven összeolvadtak), jelentős kulturális szervezetei, számos napi-, heti- és havilapot jelent meg, önálló sportszervezetek voltak.
A nemzeti kisebbségek problémájának megoldását húsz éven át halogató csehszlovák állam 1938/39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Miután 1938. szeptember 29-én a müncheni egyezmény Németországnak ítélte Csehország németek által lakott térségeit, a magyar kormányzat is szorgalmazni kezdte az etnikai elvű revíziót. A nagyhatalmi döntés értelmében erről a két érdekelt országnak kellett megállapodnia, így 1938. október 9-e és 13-a között Komáromban tárgyalások kezdődtek Magyarország és Csehszlovákia között egy esetleges határmódosításról. Noha a tárgyalások végül eredmény nélkül zárultak, a két fél néhány nagyobb város hovatartozásának kivételével meg tudott egyezni az új államhatár vonalában. A végső döntést azonban a német és olasz külügyminiszter alkotta nemzetközi döntőbíróság mondta ki. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84 %-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek az anyaországhoz vissza, mint Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.
A háború viharai között
Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiához került magyar nemzetrész döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A visszacsatolást a lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, s a bevonuló honvédeket díszkapuk, ünnepségek, virágeső köszöntötték. A visszatérést követő öröm mellett azonban gyorsan jelentkeztek a gondok is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok sok keserűséget okoztak a „visszatért magyaroknak.”. Az igazi gondokat azonban a magyarság feje fölé gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára. A Don-kanyari katasztrófa és a holokauszt borzalmai közös sorsa volt a felvidéki és anyaországi magyaroknak.
A magyarság egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámú – közössége a fasizálódó Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. Egyetlen politikai reprezentánsa a Magyar Párt volt, amelynek az elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a harmincas években is fontos szerepet játszott a szlovenszkói politikában, de aki a háború idején vált a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi 68. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is. Segített nekik elbújni, s közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve megmentette őket az üldöztetéstől.
A jogfosztottság évei
Mivel a győztes nagyhatalmak már a háború idején elfogadták Csehszlovákia 1937-es határainak felújítását, a szlovákiai magyarság ismét kisebbségi sorba kényszerült. A Beneš vezette csehszlovák politikai vezetés célja egy nemzeti kisebbségek nélküli csehszlovák nemzetállam létrehozása volt. Ehhez a magyarok egyoldalú kitelepítését tervezték, amihez indokként a kollektív bűnösség elvének megfogalmazása szolgált. Miután azonban a nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítés tervezetét elutasították (a németek kitelepítéséhez a nagyhatalmak jóváhagyásukat adták), a csehszlovák politika új módszerekkel akarta elérni célját. A magyaroktól megvonták az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat (nyugdíj, szociális támogatás, állami alkalmazás), elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták.
A Szovjetunió nyomására Magyarország 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a csehszlovák-magyar lakosságcsere-szerződést. Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere végrehajtása végül 1947 áprilisában kezdődött meg. A több mint két évig tartó akció során a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben, 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Közben a csehszlovák kormányzat a szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkára való hurcolását is elrendelte. 1946/47 telén mintegy 44 ezer személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam szlovák jelentkezők számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció visszaszlovákosítást jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákok visszatérését anyanemzetükhöz. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Ebből a szempontból arcátlan zsarolás volt, amellyel a szorult helyzetben lévő magyarokat próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nemzetállami nacionalizmus legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak.
Az 1945 és 49 közötti évek – amelyet a felsoroltak mellett a magyarok ellen indított tömeges népbírósági perek és a magyar településnevek megváltoztatása is jellemzett – a szlovákiai magyarság eddigi legsúlyosabb megpróbáltatásait jelentették. Tízezreket űztek el otthonukból, százezreket aláztak meg emberségükben és magyarságukban. A hontalanság éveinek a következménye, hogy az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában.
A szocializmus évtizedei
1948 februárjában a Csehszlovák Kommunista Párt került hatalomra, s megkezdődött a szocializmus építésének 1989-ig tartó időszaka. A kiépülő egypárti diktatúra – a kollektivizálás, a koncepciós perek, az egyházak üldözése stb. – egyformán sújtotta az ország minden lakosát. A szocialista táborba való belépés és a Szovjetunió által diktált irányvonalhoz való alkalmazkodás azonban a szlovákiai magyarság számára az őt sújtó jogfosztó intézkedések fokozatos visszavonását és a magyarságnak a párt által irányított egyenjogúsítását eredményezte. Megnyílhattak a magyar iskolák, újraindult – bár szerény mértékben és szigorú cenzúra mellett – a magyar nyelvű sajtó, és megalakulhatott a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok). A párt azonban szigorú felügyeletet gyakorolt a szlovákiai magyar társadalom fölött, s megakadályozta, hogy valódi érdekképviseleti szervei, önálló intézményrendszere alakuljon ki. Az 1956-os magyarországi forradalom idején belügyi alkalmazottak százai vigyázták, nehogy a szlovákiai magyarok bármiféle akciót kezdeményezzenek.
Az 1968-as prágai tavasz idején Csemadok a társadalom demokratizálásának egyik elemeként kidolgozta a magyar kisebbség teljes egyenjogúsításának a tervét, ez azonban Csehszlovákiának a szocialista országok – köztük Magyarország – hadserege általi megszállása miatt nem valósulhatott meg.
Az 1970-es és 80-as éveket a meglévő magyar intézményrendszer lassú elsorvasztása, a magyar nyelvhasználatnak a kétnyelvűség jelszava mögé bújtatott visszaszorítása, az iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló kísérletek jellemezték. Mindezek váltották ki az első jelentős szlovákiai ellenzéki mozgalom, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a létrejöttét, amely eredményesen akadályozta meg a kétnyelvű oktatás bevezetését a magyar iskolákon.
A rendszerváltó magyarok
Az 1989. november 17-én Csehszlovákiában kirobbant bársonyos forradalom új korszakot nyitott a szlovákiai magyarok történetében is. A magyarországi rendszerváltás eseményeit nagy figyelemmel kísérő magyar közösség képviselői a kezdetektől fogva aktív szerepet vállaltak szocialista rendszer lebontásában és a demokratikus társadalom kiépítésében. A rendszerváltást követően három egymástól ideológiájában és a többségi társadalomhoz való viszonyában is eltérő magyar párt alakult ki. A Magyar Polgári Párt a liberális, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elsősorban a keresztény értékek mentén politizált, míg az Együttélés kezdettől fogva elutasította a kisebbségi magyarság ideológiai alapokon való szerveződését és népi jellegű egységpárt kialakítására törekedett. Noha 1990-től fokozatosan kiszélesedtek a magyarság nemzetiségi jogai, s megkezdődött a kisebbségi intézményrendszer kiépülése, a szólásszabadság a nacionalizmus megnyilvánulásait is a felszínre hozta. 1993. január 1-től Szlovákia független állammá vált, amelynek alkotmánya a szlovákok nemzetállamaként határozta meg az új köztársaságot. Az új államiság első éveiben a szlovák kormányzat a magyarság érdekivel ellentétes, annak jogait korlátozó politikát folytatott. Ez az 1998-as választások eredményeképpen változott meg, amelytől kezdődően a közben egységesült magyar pártok utódpártja, a Magyar Koalíció Pártja két választási időszakon keresztül is kormánytényezővé tudott válni. Az 1998-tól 2006-ig tartó időszak nemcsak a magyar intézményrendszer fokozatos kiépülésének és a kisebbségi jogok lassú bővülésének az időszaka, de ezzel párhuzamosan Szlovákia sikeres euroatlanti integrációjának is. A Szlovák Köztársaság Magyarországgal egy időben 2004. május 1-től az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, s ez új távlatokat nyithat a szlovákiai magyarok előtt is.
Jelenleg az MKP élvezi a szlovákiai magyar szavazók nagy többségének a bizalmát.
A szlovákiai magyarok területi, demográfiai sajátosságai
A 2001-es népszámlálás során 520 528 személy (közel 47 ezerrel kevesebben, mint 1991-ben) vallotta magát magyarnak, ami Szlovákia lakosságának a 9,7%-t jelenti. A magyart anyanyelvként használók száma azonban ettől némileg magasabb. A magát magyarnak vallók döntő többsége (több mint 90%-a) Dél-Szlovákiának a Magyarországgal határos déli sávjában él. Az első Csehszlovák köztársaságtól eltérően, amikor Pozsonytól Ágcsernyőig folyamatos és meglehetősen homogén településterületet alkotott, ma három nagyobb magyar településtömbről beszélhetünk. A legnagyobb magyar tömböt a Délnyugat-Szlovákiában Pozsonytól az Ipoly mentéig élő magyarság alkotja. Ide tartozik a leghomogénabb magyar területnek számító Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam közi területek és az Ipoly mente magyarsága. A második nagy magyar településterületet a nógrádi és gömöri magyarság alkotja, a harmadik nagy tömböt pedig a Bogrogköz és Ung-vidék magyarsága. A tömbmagyarságon kívül jelentősebb nyelvszigetet alkot a Nyitra környéki magyarság.
Szlovákia jelenlegi közigazgatási felosztása szerint a szlovákiai magyarok az ország nyolc kerületéből négyben haladják meg a 10%-ot. A Nyitrai kerületben a lakosság 27,6, a Nagyszombati kerületben a 23,7, a Besztercebányai kerületben 11,7, míg a Kassai kerületben 11,2%-t teszik ki. Jelentősebb számú magyar még a Pozsonyi kerületben él (4,6%),a többi kerületben azonban elhanyagolható a magyarok számaránya.
Szlovákiában összesen 523 olyan település van, ahol a magyarok részaránya meghaladja a 10%-t, ezen belül pedig 435 település, amelyben magyar többség van. Ezeknek a településeknek a nagy része azonban kis lakosságszámú falu, s csupán 14 városban haladja meg a magyarok aránya az 50%-ot.
Felekezeti szempontból a magyarok mintegy 93%-a valamely felekezethez tartozónak vallja magát. Többségük (72%-uk) katolikus, 15%-uk pedig református. Jelentősebb számban még evangélikus, görög katolikus és zsidó vallásúak találhatók a szlovákiai magyarok között.
Kedvezőtlennek számít a szlovákiai magyarok életkor szerinti illetve gazdasági aktivitás szerinti megoszlása is. A magyarok körében ugyanis a szlovákiai átlagtól előrehaladottabb az elöregedés. Míg 2001-ben a Szlovákia lakosságának átlagéletkora 36,1 év volt, a magyarok esetében 39,0 év.
Rendkívül hátrányosan érinti a magyar lakosságot az, hogy Szlovákia déli része az ország gazdaságilag egyik legelmaradottabb régiójának számít. A viszonylag kevésbé kiépült infrastruktúra (a magyarok által lakott területeken nincsenek autópályák, gyorsforgalmi utak) és az állami beruházások északibb területekre való irányultsága az okozója annak, hogy kellő számú munkalehetőség hiányában a magyarok között a munkanélküliség mintegy 2-3 %-al meghaladja az országos átlagot, de vannak olyan déli járások (pl. a Rimaszombati járás), ahol a munkanélküliek aránya kétszerese az országos átlagnak.
A gazdaságilag aktív népesség ágazatok szerinti megoszlása is kedvezőtlen képet mutat: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak magyarok aránya mintegy kétszerese az országos értéknek, az iparban, az oktatás- és egészségügyben, a kereskedelemben foglalkoztatottak aránya viszont alacsonyabb.
A kisebbségi helyzetben élők szempontjából meghatározó jelentősége van az iskolázottság és az oktatás helyzetének. Sajnos a szlovákiai magyarok ebben a tekintetben is hátrányos helyzetűnek mondhatók Szlovákia teljes lakosságához képest. A magyar lakosság körében ugyanis a szlovákiai átlagot (21,1%) messze meghaladó a csupán általános iskolát végzettek aránya (30,5%), viszont jóval alacsonyabb az érettségivel vagy ennél magasabb végzettséggel rendelkezők aránya (a szlovákiai átlag 33,5%, míg a szlovákiai magyarok esetében csak 26,6%). A legrosszabb a helyzet a felsőfokú végzettséggel rendelkezők esetében, hiszen míg Szlovákia összlakosságának 7,9%-a rendelkezik ilyennel, addig a magyarok között ez az arány mindössze 4,5%, vagyis a felsőfokú képesítéssel rendelkezőknek mindössze 5,6%-a magyar nemzetiségű.
Az oktatásügy
Ez a kedvezőtlen kép a nemzetiségi oktatási intézményhálózat helyzetének a hű képe, másrészt annak a sok évtizedes tendenciának is, amely szerint a magyar nyelvű lakosság egy jelentős része szlovák iskolába íratja gyermekét.
A szlovákiai oktatásügyben több fontos változás történt az utóbbi években. Megtörtént az oktatás irányításának decentralizációja, így az óvodák és az általános iskolák a helyi, a középiskolák pedig kerületi önkormányzati fennhatóság alá kerültek. 2005-től a járási és kerületi hivatalok megszűnt oktatási osztályait nyolc kerületi tanügyi hivatal váltotta fel, s ezeken keresztül jutnak el az állami támogatások az iskolafenntartó önkormányzatokhoz. Életbe lépett az iskolák finanszírozásának új normatív módja, a fejkvóta-rendszer, amely szerint a gyermeklétszám határozza meg az intézménynek nyújtandó költségvetés mértékét. A finanszírozás reformja viszont azt eredményezi, hogy az önkormányzatok számos iskola és óvoda megszüntetésére kényszerülnek.
Noha a magyar nyelvű iskolahálózat leginkább kiépült elemét az általános iskolák jelentik, mégis több mint 100 olyan község van, amely magyar többségű, de ahol nincs magyar nyelvű iskola. Részben ennek, részben pedig a szlovák nyelvű oktatás szülők általi preferálásának köszönhető, hogy a magyar nemzetiségű tanulóknak mintegy 20%-a szlovák tannyelvű általános iskolát látogat.
Viszonylag kiépültnek mondható a magyar nyelvű gimnáziumok hálózata. A 2002/2003-as iskolaévben 17 magyar nyelvű és 8 magyar-szlovák közös igazgatású gimnáziumban lehetett magyar nyelven tanulni. Ez részben annak is köszönhető, hogy az utóbbi években az állami gimnáziumok mellett megjelentek a magyar nyelven oktató magán- illetve egyházi alapítású gimnáziumok is. Néhány régióban azonban ezen a téren is lemaradás mutatkozik, hiszen Nyitrán és környékén nincs magyar gimnázium, valamint Losonc sem rendelkezik ilyen intézménnyel.
Szakiskolák és szakközépiskolák szempontjából azonban meglehetősen kiépületlen a magyar nyelvű képzést nyújtó iskolahálózat. Ennek is tudható be, hogy a magyar nemzetiségű szakközépiskolásoknak csak 67%-a, a szakmunkásképzőt látogatóknak pedig csak 24%-a tanul anyanyelvén.
Szlovákiai magyar viszonylatban a legutóbbi évekig a magyar nyelvű felsőoktatás hiánya jelentette a legnagyobb gondot, az utóbbi pár évben azonban jelentősnek mondható előrelépés történt ezen a téren. A legfontosabb a komáromi Selye János Egyetem megalapítása, amely 2004 szeptemberében kezdte meg működését. A három karral (tanárképző, közgazdasági és református teológia) rendelkező egyetemen magyar, kis mértékben szlovák vagy világnyelven folyik az oktatás.
A komáromi egyetem mellett a magyar nyelvű felsőoktatás másik központja a nyitrai Konstantín Filozófus Egyetem. Itt már évtizedek óta folyik magyar nyelvű pedagógusképzés, 2003 őszétől azonban ez külön karon, a Közép-Európai tanulmányok Karán összpontosul. Az állami felsőoktatási intézményeken még a pozsonyi Komensky Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén és a besztercebányai Bál Mátyás Egyetem bölcsészkarának filológiai tanszékén is folyik magyar nyelvű oktatás.
Az állami felsőoktatási intézmények mellett Szlovákiában több magyar nyelven oktató városi egyetemek is működnek, valamint több magyarországi egyetem rendelkezik kihelyezett oktatási központtal.
Civil szerveződések, tudomány, kultúra
Kiépült állami nemzetiségi kulturális és tudományos szervezeti hálózat és az ezekre a területekre fordított rendszeres költségvetési támogatások hiányában jelentős feladatok hárulnak szlovákiai magyar civil szférára.
Kulturális szempontból ennek továbbra is a Csemadok a meghatározó eleme, amely a rendszerváltást követően jelentős strukturális átalakuláson ment keresztül. Előtérbe az egyes szakmai társaságok és érdekvédelmi szervezetek tevékenysége került, amely fölött a Csemadok mint egy védőernyőt biztosító szervezet működik.
A tudomány területén meghatározó szerepet a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet tölt be, amely egyben a szlovákiai magyarok tudományos könyvtáraként szolgáló Bibliotheca Hungarica elnevezésű könyvtárat és a szlovákiai magyar levéltárat is működteti. A Fórum Intézet fontos szervezeti elemét képezi a komáromi Etnológiai Intézet, amely a szlovákiai magyarokkal folyó néprajzi kutatómunkát fogja össze.
Az említett két intézmény mellett számos szakmai, kulturális és tudományos civil szervezet működik a szlovákiai magyarok körében. A tudomány területén a Gramma Nyelvi iroda, a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Kultúrantropológiai Műhely végez még jelentős tevékenységet.
Látogasson el:
Legújabb hírek:
NDA:
Hírlevél: