Régiók
Események
2024. november
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
|---|---|---|---|---|---|---|
| 1 | 2 | 3 | ||||
| 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 |
| 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 |
| 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
ECDL segédanyagok
Bejelentkezés
Kárpátalja magyarsága a népszámlálások tükrében
Igen tanulságos könyv jelent meg nemrég a beregszászi főiskola két tanárának, Molnár Józsefnek és Molnár D. Istvánnak a tollából. A Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében c. kiadvány elsősorban a legutóbbi, a 2001-ben lezajlott összukrajnai népszámlálás adataira támaszkodva elemzi, hogy miként alakult Kárpátalja magyar lakosságának a lélekszáma. Emellett a szerzőpáros közli, és röviden elemzi a vidékünkön korábban megtartott népszámlálások adatait. Módszerükre mindvégig az a jellemző, hogy messzemenő, merész következtetések helyett inkább mindvégig a rendelkezésre álló adatokat beszéltetik.
(1.)
Bocsássuk előre: a kiadvány olyan alapmű, amelynek adatait, legalábbis azok többségét, ismerniük kell mindazoknak, akik figyelemmel kísérik a kárpátaljai magyarság sorsának alakulását.
Kevesen tudtuk mostanáig, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a már akkor elfogadott európai gyakorlatnak megfelelően tízévente rendeztek népszámlálást. Így vidékünkön az első népszámlálásra több mint 125 évvel ezelőtt, 1880-ban került sor. Akkor Kárpátalja mai területén 409 ezren éltek. A lakosság egynegyede – több mint 105 ezren – magyarnak vallotta magát. A legtöbb magyar ekkor Ungváron élt, melynek lakossága valamivel meghaladta a 13 ezer főt (ebből magyar 8100 lélek). Két világégés, határmódosítások, a hatalomváltások, menekülések és kitelepülések után a megyei székváros magyar ajkú lakóinak száma ma alig valamivel kevesebb ennél: 7900 fő. Ám az alaphelyzet gyökeresen megváltozott, hisz Ungvár közben nagyvárossá nőtte ki magát. 1880-ban ugyanis a magyarok lélekszáma a település összlakosságának 72 %-át tette ki. Ma, a közel 116 ezres nagyvárosban a magyarok számaránya már a 7 százalékot sem éri el.
Gyakran hallottuk szüleinktől, azok kortársaitól, hogy a magyarok által sűrűbben lakott régiót a szovjet érában szándékosan visszafejlesztették. Bizonyára volt ilyen szándék. Mert gondoljunk bele: 120 év alatt Ungvár lakossága megtízszereződött, Munkácsé nyolcszor lett több. Ugyanakkor Beregszász lakóinak száma csupán 3,5-szeresére növekedett az említett időszakban. A kisebb városok közül a legdinamikusabb fejlődést Huszt produkálta. Ma Huszton ötször annyian élnek – 28600-an -, mint 120 évvel ezelőtt. A város lakóinak száma 2600 fővel – nagyjából ennyien élnek Nagyberegen – múlja felül Beregszász mai lakóinak számát. Jellemző módon nem csupán a kárpátaljai magyarság lélekszámával kapcsolatban térnek el a hivatalos adatok az itt élő magyarok által becsült adatoktól. 15-20 évvel ezelőtt a helyi közvéleményben az volt az általánosan elfogadott, hogy Beregszász lélekszáma jóval meghaladja a 30 ezer főt. 2001-ben kiderült, hogy erről szó sincs. A Vérke-parti városban alig élnek 26 ezernél többen. A magyar ajkúak száma 12770, a cigányoké 2000 fölött van. Tény, hogy a magyarság itt szenvedte el az utóbbi másfél évtizedben a legnagyobb vérveszteséget. Az 1989-es népszámlálás óta a beregszászi magyarok lélekszáma a hivatalos adatok szerint 15,5 %-kal csökkent. Hogy szám szerint hány magyar ajkú települt át ez időszak alatt Magyarországra? A statisztikai adatok szerint valamivel többen, mint 2100-an. Hogy hiányukat ennél jobban érezzük? Ez azért van, mert az áttelepülők többsége jó képességű, zömében felső fokú végzettséggel rendelkező szakember.
Zsigereinkbe ívódott a félsz, állapíthatjuk meg rezignáltan, ha közelebbről megvizsgáljuk a következő népszámlálási adatokat. (Eddig sokan úgy hitték, hogy a magyar férfiak 1944-es deportálása nyomán alakult ki – sokakban tudat alatt – a hatalomtól való félelem, illetve az a kényszer, hogy a hatalom elvárásainak maximálisan megfeleljünk. Lásd, orosz iskolába adjuk gyermekeinket.) A lelkek megnyomorítása már jóval korábban kezdődött. 1880-ban a magyarok alkották Kárpátalja mai területén az összlakosság több mint egynegyedét, s ez az arány egészen 1910-ig, a Trianon előtt lebonyolított utolsó népszámlálás időpontjáig folyamatosan nő: a jelzett időpontban már meghaladja a 30 %-ot. 1921-ben, az immáron csehszlovák érában lezajlott népszámlálás a magyarság arányának közel 40 %-os csökkenését hozta. A visszaesés – a félelmen túl – azzal magyarázható, hogy az addig magyar anyanyelvűként jegyzett zsidó lakosságot a csehek külön nemzetiségként regisztrálták. A zsidók száma vidékünkön ekkoriban meghaladta a 80 ezer főt.
(2.)
Elemzésünket legutóbb azzal fejeztük be, hogy az 1921-ben immáron a csehszlovák érában megtartott népszámlálás a magyarság számarányának drasztikus, közel 40 %-os csökkenését hozta magával. Míg 1910-ben a megye lakosságának több mint a 30 %-át a magyar népesség alkotta, tizenegy évvel később ez a szám alig haladja meg a 18 %-ot. A magyar nemzetiség megvallásának félelme mellett az óriási csökkenésben közrejátszott az is, hogy a zömében magyar ajkú zsidóságot a csehek önálló nemzetiségként regisztrálták. Számuk akkor meghaladta a 80 ezer főt. Eközben figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy sok Kárpátalján maradt magyartól a cseh hatóság megtagadta az állampolgárságot. (Főként azoktól a magyar hivatalnokoktól, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni.)
Nem hozott lényeges változást a következő, 1930-ban megtartott csehszlovák népszámlálás. A 111 ezres lélekszámú magyar közösség mintegy hatezer fővel gyarapodott, s az össznépességen belüli aránya 15,9 %-ra módosult. Jellemző módon a csehszlovákoké az eltelt tíz esztendő alatt majdnem megkétszereződött: míg 1921-ben 19,5 ezer főt számlált ez a közösség, tíz év múlva majdnem 35 ezret. A csehszlovák betelepedés gyorsaságára jellemző, hogy 1910 és 1921 között (de inkább csak a hatalomváltás két esztendeje alatt, 1919 és 1921 között) a vidékünkön regisztrált csehszlovákok száma megháromszorozódott.
Amint az várható volt, a visszacsatolást követően, az 1941 januárjában megtartott népszámlálás megint a magyar népesség számának gyors növekedését hozza magával. Az 1921-ben regisztrált 18,1 %-ról, illetve az 1930-ban megállapított 15,9 %-ról a magyarok százalékaránya az össznépességen belül meghaladja a 27 %-ot. Amikor negyedszázaddal ezelőtt a hivatalos szovjet statisztikákra legyintve a szókimondóbb kárpátaljai értelmiségiek a 250 ezer lelkes kárpátaljai magyarságról beszéltek, nos, akkor öntudatlanul is az 1941-es adatokra gondolt. Mert 1941-ben valóban 233 ezer magyart írtak össze Kárpátalján. Vidékünk több mint 850 ezer lakosából ekkor 500 ezren ruszinnak, ukránnak (58 %), 78 ezren zsidónak (9,2 %), 15 ezren románnak (1,8 %), és 13 ezren németnek (1,5 %) vallotta magát. A dolgok ismeretében nincs mit csodálkozni azon, hogy a magukat korábban csehszlováknak identifikálók száma nagy hirtelen a korábbinak az egyötödére csökkent: a 35 ezer csehszlovákból alig maradnak 7 ezren. Vitathatatlan tény, hogy a visszacsatolás után a csehszlovák hivatalnokok tömegével hagyják el a vidéket, ám a drasztikus - 25 ezres - létszámcsökkenés más okokkal is magyarázható. Többek között a bizonytalan identitású népesség alkalmazkodási kényszerével.
Hazudnak éjjel, hazudnak nappal - leginkább e közismert szállóigévé vált mondás jellemzi a szovjet korszakot, illetve az akkori funkcionáriusok magatartását. A szovjet érában korábban készült népesség-összeírások részletes adatai ma sem állnak rendelkezésre. Így a szerzők csak a szovjet korszak végén, az 1989-ben megtartott népszámlálási adatokat vehették - kellő óvatossággal - górcső alá. Egy jellemző adat 1945 végéről: az első szovjet összeírás vidékünkön csupán 45 ezer magyart talált. Még hogyha figyelmen kívül hagyjuk az összeírást végző hivatalnokok ügybuzgalmát, és az 1944-ben történt elhurcolásokból eredő félelmet, ez a szám akkor is igen csekély. De jönnek majd a koncepciós perek, a kuláklisták, a kitelepítések, papjaink elhurcolása. Míg a tömeges represszió véget nem ér, addig hiába is várnánk el, hogy egy-egy nép fiai bátran megvallják nemzetiségüket.
Az 1989-es szovjet népszámlálás már a nyitás, a peresztrojka és a glasznoszty reformszellemű törekvései közepette zajlottak le. Igaz, nem szabad elfelednünk, hogy azt továbbra is az óvatos apparatcsikok irányították, akik maximálisan szerettek volna megfelelni a felsőbb körök elvárásainak. Szerencsénkre ezúttal - ha az adatokat valamelyest kozmetikázták is - már nem az volt a törekvés, hogy azokat mindenáron meghamisítsák.
(3.)
Elemzésünket legutóbb azzal fejeztük be, hogy a szovjet éra végén, az 1989-ben végzett népszámlálás adatai - bár hiányosságok mind az adatgyűjtés, mind az adatfeldolgozás során előfordultak - jelentik a kiindulópontot annak vizsgálatához, hogy milyen változások mentek végbe az utóbbi másfél évtizedben Kárpátalja, ezen belül az itt élő magyarság számbeli összetételében. Hisz a 2001-ben végzett ukrajnai cenzus adatai is csak a korábbi adatokkal összehasonlítva vizsgálhatók és értelmezhetők.
Kárpátalja lakossága 1995-ig folyamatosan nőtt - ekkor egymillió-kétszáznyolcvannyolcezren tetőződött -, majd ezt követően a lakosság természetes szaporulata nem tudta pótolni a kivándorlásból és az elhalálozásból származó veszteséget. 2001-ben már csak egymillió-kétszázötvennégyezer-hatszáz ember élt Kárpátalján. A kárpátaljai magyarok száma ekkor 151,5 ezer, az Ukrajnában együtt élő magyarokkal együtt 156,6 ezren vagyunk. Az utolsó két népszámlálás között a kárpátaljai magyarság lélekszáma 4,2 ezerrel (2,7 %-kal csökkent), a megye összlakosságán belüli aránya pedig 12,5 %-ról 12,1 %-ra módosult. A szerzőpáros joggal véli úgy, hogy nekünk, kárpátaljai magyaroknak, ismerve a demográfiai adatokat, és látva a kivándorlás mértékét, sokkal nagyobb számbeli veszteséggel kellett számolni. Hisz a természetes szaporulat már régóta negatív előjelű, elegendő, ha csak a saját településünkön összevetjük a születésekre és az elhalálozások számára vonatkozó adatokat az utóbbi években. A könyv szerzői szerint a kárpátaljai magyarok természetes fogyása évente meghaladja az 500 főt, ehhez jön még a kivándorlás okozta emberveszteség.
Sajnos nem áll rendelkezésünkre pontos adat arra vonatkozóan, hogy a ’90-es évek eleje óta hány kárpátaljai magyar települt át az anyaországba. A legóvatosabb becslések szerint a múlt század kilencvenes éveiben mintegy ötezer kárpátaljai magyar települt át. Mások szerint ennél háromszor-négyszer többen választották végleges lakhelyül Magyarországot. Minden valószínűség szerint a nagy bumm, a tömeges elvándorlás idején - 1990 és 1997 között - évente másfél-kétezer kárpátaljai magyar hagyta el szülőföldjét. Hogy miért nem érhető tetten a statisztikai adatokban a közel tízezres népességfogyás? Ez elsősorban két tényezővel magyarázható. Az utóbbi években vidékünkön mind több bizonytalan etnikai identitású egyén vallja magát magyarnak. A szerzők erre több példát is felhoznak. Nagyszőlős magyarsága a két népszámlálás között jelentős, közel félezres gyarapodást könyvelhetett el. Bő évtized alatt háromezerről háromezer hatszázra nőtt az egykori Ugocsa vármegye székvárosában élő magyarok száma. Hasonló okok miatt gyarapodott a nagyszőlősi járás falvaiban élő magyarok száma is. A kedvezménytörvény megszületésével az oktatási-nevelési támogatás bevezetése után érdemes lett magyarnak lenni. Ez jól nyomon követhető a Munkácson élő, többségében magyar anyanyelvű cigányság példáján. A statisztikai adatok tanúsága szerint a kivándorlás és a természetes népességfogyás ellenére - 1989 és 2001 között a munkácsi magyarság lélekszáma majdnem 4 %-kal növekedett. Ma a 85 ezres Latorca-parti nagyváros lakói közül hétezren magyarnak vallják magukat.
S ha már a kárpátaljai, hangsúlyozzuk ismét, többségében magyar anyanyelvű cigányság került szóba. Az 1989-es népszámlálás után a megyei statisztikai hivatal által végzett felmérés eredményeképpen a megyében valamivel több, mint húszezer cigány nemzetiségű cigányt regisztráltak. Ugyanakkor a népszámlálás során csak 12,1 ezren vallották magukat cigánynak. (Köztudomású, hogy népszámláláskor a kérdezett maga mondja meg, hogy melyik nemzetiséghez sorolja önmagát.) A két adat közötti eltérés igen nagy: legalább nyolc-kilenc ezer olyan személyt jelez, akinek bizonytalan az etnikai hovatartozása.
Kárpátalja lakóinak többsége (pontosan 63,3 %-a) jelenleg falvakban él. A kárpátaljai magyaroknak ennél valamivel jelentősebb hányada (64,6 %) a falusi lakos. Hogy ezeknek a falvaknak mennyire eltérő a lélekszáma, s hogy a jövő szempontjából ez mennyire lényeges mutató, arról sorozatunk következő részében írunk.
(4.)
Bár az 1989-es utolsó szovjetunióbeli és a 2001-es első összukrajnai népszámlálás között eltelt közel tizenhárom esztendő alatt a kárpátaljai magyarság lélekszáma egészében véve 4,5 ezer fővel csökkent, ugyanakkor a nagyszőlősi járásban a magukat magyarnak vallók között tíz százalékos növekedést regisztráltak. A növekedés egyetlen okra vezethető vissza: azok a magyar anyanyelvű görög katolikusok, akik korábban nyomás hatására beleegyeztek abba, hogy ukránnak írják be őket, ezúttal magyarnak vallották magukat.
Hogy mit hoznak az előttünk álló esztendők? Hány magyart regisztrálnak majd a következő, 2010-ben esedékes népszámláláskor a településeinket végigjáró számlálóbiztosok? Most, amikor gyakorlatilag félidőnél tartunk, felelőtlenség lenne jóslatokba bocsátkozni. Annyit óvatosan megállapíthatunk: úgy tűnik a tömeges áttelepülések ideje lejárt. (Persze az is igaz, hogy jöhet bármiféle hullám és a mostani állóvíz gyorsan megmozdul.) Viszont továbbra sem egyértelmű: vajon a tanulmányaikat Magyarországon folytató fiatalok közül a diploma megszerzése után hányan jönnek haza és vállalnak itthon munkát. S az itt végzettek közül hányan döntenek úgy, hogy Magyarországon, vagy netán Európa valamelyik távolabbi országában próbálnak szerencsét? (Ez a tendencia a frissen csatlakozott eu-s tagországokban - Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban - már jól kivehető.)
Jó lenne tudni, mit hoz a jövő. Szembe kell néznünk: ez nem csak rajtunk, az itt élőkön múlik. De valami rajtunk is. Most úgy tűnik, hogy a falun élő családok közül azok tudnak biztos egzisztenciát teremteni maguknak, akik az intenzív zöldségtermesztésre álltak rá. Ennek az ágazatnak, állítják a szakemberek, az elkövetkező tizenöt-húsz évben biztos jövője van. Mégsem várhatjuk el minden kárpátaljai magyartól - bár a többség, 64 % falun él -, hogy zöldségtermesztésre rendezkedjen be.
De hát min is múlik a jövőnk? Például azon, hogy milyen gyorsan fejlődik a határon túli régió, jelesül Szabolcs-Satmár-Bereg megye. A gazdasági szakemberek túlnyomó része egyetért abban, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok közül általában a kárpátaljaiak vannak a leginkább hátrányos helyzetben. Egy előnyünk azonban elvitathatatlan. A kárpátaljai magyar falvak többsége a magyar határ közelében Kárpátalja délnyugati részén található. A magyar nyelvterület az ukrán-magyar határral párhuzamosan egy 15-20 kilométeres sávban húzódik. Ez azt jelenti, hogy megfelelő úthálózat és elegendő számú határátkelő esetén akár naponta tudunk majd ingázni itteni lakóhelyünk és a határ túloldalán levő munkahelyünk között. (Szlovákia és Magyarország határ menti térségeiben erre már számos példa van.) Ha tehát minket is elér az autópálya és a szomszéd megyében is megélénkül a vállalkozási kedv, annak pozitív hatásait mi is hamar megérezzük. Biztosan nem kell majd illegálisan munkát vállalni, hisz a határ térségében létrehozott közös vállalatok ezt a gondot megoldják. Oly sokat panaszkodunk mostanság, oly borúlátó jövőképet festünk, holott látnunk kell, hogy a kárpátaljai magyarság integrálódásának földrajzi akadályai a jövőben folyamatosan megszűnnek. Hogy a folyamat mégis lassú és mi joggal türelmetlenek vagyunk, az más kérdés.
Kovács Elemér
(1.)
Bocsássuk előre: a kiadvány olyan alapmű, amelynek adatait, legalábbis azok többségét, ismerniük kell mindazoknak, akik figyelemmel kísérik a kárpátaljai magyarság sorsának alakulását.
Kevesen tudtuk mostanáig, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a már akkor elfogadott európai gyakorlatnak megfelelően tízévente rendeztek népszámlálást. Így vidékünkön az első népszámlálásra több mint 125 évvel ezelőtt, 1880-ban került sor. Akkor Kárpátalja mai területén 409 ezren éltek. A lakosság egynegyede – több mint 105 ezren – magyarnak vallotta magát. A legtöbb magyar ekkor Ungváron élt, melynek lakossága valamivel meghaladta a 13 ezer főt (ebből magyar 8100 lélek). Két világégés, határmódosítások, a hatalomváltások, menekülések és kitelepülések után a megyei székváros magyar ajkú lakóinak száma ma alig valamivel kevesebb ennél: 7900 fő. Ám az alaphelyzet gyökeresen megváltozott, hisz Ungvár közben nagyvárossá nőtte ki magát. 1880-ban ugyanis a magyarok lélekszáma a település összlakosságának 72 %-át tette ki. Ma, a közel 116 ezres nagyvárosban a magyarok számaránya már a 7 százalékot sem éri el.
Gyakran hallottuk szüleinktől, azok kortársaitól, hogy a magyarok által sűrűbben lakott régiót a szovjet érában szándékosan visszafejlesztették. Bizonyára volt ilyen szándék. Mert gondoljunk bele: 120 év alatt Ungvár lakossága megtízszereződött, Munkácsé nyolcszor lett több. Ugyanakkor Beregszász lakóinak száma csupán 3,5-szeresére növekedett az említett időszakban. A kisebb városok közül a legdinamikusabb fejlődést Huszt produkálta. Ma Huszton ötször annyian élnek – 28600-an -, mint 120 évvel ezelőtt. A város lakóinak száma 2600 fővel – nagyjából ennyien élnek Nagyberegen – múlja felül Beregszász mai lakóinak számát. Jellemző módon nem csupán a kárpátaljai magyarság lélekszámával kapcsolatban térnek el a hivatalos adatok az itt élő magyarok által becsült adatoktól. 15-20 évvel ezelőtt a helyi közvéleményben az volt az általánosan elfogadott, hogy Beregszász lélekszáma jóval meghaladja a 30 ezer főt. 2001-ben kiderült, hogy erről szó sincs. A Vérke-parti városban alig élnek 26 ezernél többen. A magyar ajkúak száma 12770, a cigányoké 2000 fölött van. Tény, hogy a magyarság itt szenvedte el az utóbbi másfél évtizedben a legnagyobb vérveszteséget. Az 1989-es népszámlálás óta a beregszászi magyarok lélekszáma a hivatalos adatok szerint 15,5 %-kal csökkent. Hogy szám szerint hány magyar ajkú települt át ez időszak alatt Magyarországra? A statisztikai adatok szerint valamivel többen, mint 2100-an. Hogy hiányukat ennél jobban érezzük? Ez azért van, mert az áttelepülők többsége jó képességű, zömében felső fokú végzettséggel rendelkező szakember.
Zsigereinkbe ívódott a félsz, állapíthatjuk meg rezignáltan, ha közelebbről megvizsgáljuk a következő népszámlálási adatokat. (Eddig sokan úgy hitték, hogy a magyar férfiak 1944-es deportálása nyomán alakult ki – sokakban tudat alatt – a hatalomtól való félelem, illetve az a kényszer, hogy a hatalom elvárásainak maximálisan megfeleljünk. Lásd, orosz iskolába adjuk gyermekeinket.) A lelkek megnyomorítása már jóval korábban kezdődött. 1880-ban a magyarok alkották Kárpátalja mai területén az összlakosság több mint egynegyedét, s ez az arány egészen 1910-ig, a Trianon előtt lebonyolított utolsó népszámlálás időpontjáig folyamatosan nő: a jelzett időpontban már meghaladja a 30 %-ot. 1921-ben, az immáron csehszlovák érában lezajlott népszámlálás a magyarság arányának közel 40 %-os csökkenését hozta. A visszaesés – a félelmen túl – azzal magyarázható, hogy az addig magyar anyanyelvűként jegyzett zsidó lakosságot a csehek külön nemzetiségként regisztrálták. A zsidók száma vidékünkön ekkoriban meghaladta a 80 ezer főt.
(2.)
Elemzésünket legutóbb azzal fejeztük be, hogy az 1921-ben immáron a csehszlovák érában megtartott népszámlálás a magyarság számarányának drasztikus, közel 40 %-os csökkenését hozta magával. Míg 1910-ben a megye lakosságának több mint a 30 %-át a magyar népesség alkotta, tizenegy évvel később ez a szám alig haladja meg a 18 %-ot. A magyar nemzetiség megvallásának félelme mellett az óriási csökkenésben közrejátszott az is, hogy a zömében magyar ajkú zsidóságot a csehek önálló nemzetiségként regisztrálták. Számuk akkor meghaladta a 80 ezer főt. Eközben figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy sok Kárpátalján maradt magyartól a cseh hatóság megtagadta az állampolgárságot. (Főként azoktól a magyar hivatalnokoktól, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni.)
Nem hozott lényeges változást a következő, 1930-ban megtartott csehszlovák népszámlálás. A 111 ezres lélekszámú magyar közösség mintegy hatezer fővel gyarapodott, s az össznépességen belüli aránya 15,9 %-ra módosult. Jellemző módon a csehszlovákoké az eltelt tíz esztendő alatt majdnem megkétszereződött: míg 1921-ben 19,5 ezer főt számlált ez a közösség, tíz év múlva majdnem 35 ezret. A csehszlovák betelepedés gyorsaságára jellemző, hogy 1910 és 1921 között (de inkább csak a hatalomváltás két esztendeje alatt, 1919 és 1921 között) a vidékünkön regisztrált csehszlovákok száma megháromszorozódott.
Amint az várható volt, a visszacsatolást követően, az 1941 januárjában megtartott népszámlálás megint a magyar népesség számának gyors növekedését hozza magával. Az 1921-ben regisztrált 18,1 %-ról, illetve az 1930-ban megállapított 15,9 %-ról a magyarok százalékaránya az össznépességen belül meghaladja a 27 %-ot. Amikor negyedszázaddal ezelőtt a hivatalos szovjet statisztikákra legyintve a szókimondóbb kárpátaljai értelmiségiek a 250 ezer lelkes kárpátaljai magyarságról beszéltek, nos, akkor öntudatlanul is az 1941-es adatokra gondolt. Mert 1941-ben valóban 233 ezer magyart írtak össze Kárpátalján. Vidékünk több mint 850 ezer lakosából ekkor 500 ezren ruszinnak, ukránnak (58 %), 78 ezren zsidónak (9,2 %), 15 ezren románnak (1,8 %), és 13 ezren németnek (1,5 %) vallotta magát. A dolgok ismeretében nincs mit csodálkozni azon, hogy a magukat korábban csehszlováknak identifikálók száma nagy hirtelen a korábbinak az egyötödére csökkent: a 35 ezer csehszlovákból alig maradnak 7 ezren. Vitathatatlan tény, hogy a visszacsatolás után a csehszlovák hivatalnokok tömegével hagyják el a vidéket, ám a drasztikus - 25 ezres - létszámcsökkenés más okokkal is magyarázható. Többek között a bizonytalan identitású népesség alkalmazkodási kényszerével.
Hazudnak éjjel, hazudnak nappal - leginkább e közismert szállóigévé vált mondás jellemzi a szovjet korszakot, illetve az akkori funkcionáriusok magatartását. A szovjet érában korábban készült népesség-összeírások részletes adatai ma sem állnak rendelkezésre. Így a szerzők csak a szovjet korszak végén, az 1989-ben megtartott népszámlálási adatokat vehették - kellő óvatossággal - górcső alá. Egy jellemző adat 1945 végéről: az első szovjet összeírás vidékünkön csupán 45 ezer magyart talált. Még hogyha figyelmen kívül hagyjuk az összeírást végző hivatalnokok ügybuzgalmát, és az 1944-ben történt elhurcolásokból eredő félelmet, ez a szám akkor is igen csekély. De jönnek majd a koncepciós perek, a kuláklisták, a kitelepítések, papjaink elhurcolása. Míg a tömeges represszió véget nem ér, addig hiába is várnánk el, hogy egy-egy nép fiai bátran megvallják nemzetiségüket.
Az 1989-es szovjet népszámlálás már a nyitás, a peresztrojka és a glasznoszty reformszellemű törekvései közepette zajlottak le. Igaz, nem szabad elfelednünk, hogy azt továbbra is az óvatos apparatcsikok irányították, akik maximálisan szerettek volna megfelelni a felsőbb körök elvárásainak. Szerencsénkre ezúttal - ha az adatokat valamelyest kozmetikázták is - már nem az volt a törekvés, hogy azokat mindenáron meghamisítsák.
(3.)
Elemzésünket legutóbb azzal fejeztük be, hogy a szovjet éra végén, az 1989-ben végzett népszámlálás adatai - bár hiányosságok mind az adatgyűjtés, mind az adatfeldolgozás során előfordultak - jelentik a kiindulópontot annak vizsgálatához, hogy milyen változások mentek végbe az utóbbi másfél évtizedben Kárpátalja, ezen belül az itt élő magyarság számbeli összetételében. Hisz a 2001-ben végzett ukrajnai cenzus adatai is csak a korábbi adatokkal összehasonlítva vizsgálhatók és értelmezhetők.
Kárpátalja lakossága 1995-ig folyamatosan nőtt - ekkor egymillió-kétszáznyolcvannyolcezren tetőződött -, majd ezt követően a lakosság természetes szaporulata nem tudta pótolni a kivándorlásból és az elhalálozásból származó veszteséget. 2001-ben már csak egymillió-kétszázötvennégyezer-hatszáz ember élt Kárpátalján. A kárpátaljai magyarok száma ekkor 151,5 ezer, az Ukrajnában együtt élő magyarokkal együtt 156,6 ezren vagyunk. Az utolsó két népszámlálás között a kárpátaljai magyarság lélekszáma 4,2 ezerrel (2,7 %-kal csökkent), a megye összlakosságán belüli aránya pedig 12,5 %-ról 12,1 %-ra módosult. A szerzőpáros joggal véli úgy, hogy nekünk, kárpátaljai magyaroknak, ismerve a demográfiai adatokat, és látva a kivándorlás mértékét, sokkal nagyobb számbeli veszteséggel kellett számolni. Hisz a természetes szaporulat már régóta negatív előjelű, elegendő, ha csak a saját településünkön összevetjük a születésekre és az elhalálozások számára vonatkozó adatokat az utóbbi években. A könyv szerzői szerint a kárpátaljai magyarok természetes fogyása évente meghaladja az 500 főt, ehhez jön még a kivándorlás okozta emberveszteség.
Sajnos nem áll rendelkezésünkre pontos adat arra vonatkozóan, hogy a ’90-es évek eleje óta hány kárpátaljai magyar települt át az anyaországba. A legóvatosabb becslések szerint a múlt század kilencvenes éveiben mintegy ötezer kárpátaljai magyar települt át. Mások szerint ennél háromszor-négyszer többen választották végleges lakhelyül Magyarországot. Minden valószínűség szerint a nagy bumm, a tömeges elvándorlás idején - 1990 és 1997 között - évente másfél-kétezer kárpátaljai magyar hagyta el szülőföldjét. Hogy miért nem érhető tetten a statisztikai adatokban a közel tízezres népességfogyás? Ez elsősorban két tényezővel magyarázható. Az utóbbi években vidékünkön mind több bizonytalan etnikai identitású egyén vallja magát magyarnak. A szerzők erre több példát is felhoznak. Nagyszőlős magyarsága a két népszámlálás között jelentős, közel félezres gyarapodást könyvelhetett el. Bő évtized alatt háromezerről háromezer hatszázra nőtt az egykori Ugocsa vármegye székvárosában élő magyarok száma. Hasonló okok miatt gyarapodott a nagyszőlősi járás falvaiban élő magyarok száma is. A kedvezménytörvény megszületésével az oktatási-nevelési támogatás bevezetése után érdemes lett magyarnak lenni. Ez jól nyomon követhető a Munkácson élő, többségében magyar anyanyelvű cigányság példáján. A statisztikai adatok tanúsága szerint a kivándorlás és a természetes népességfogyás ellenére - 1989 és 2001 között a munkácsi magyarság lélekszáma majdnem 4 %-kal növekedett. Ma a 85 ezres Latorca-parti nagyváros lakói közül hétezren magyarnak vallják magukat.
S ha már a kárpátaljai, hangsúlyozzuk ismét, többségében magyar anyanyelvű cigányság került szóba. Az 1989-es népszámlálás után a megyei statisztikai hivatal által végzett felmérés eredményeképpen a megyében valamivel több, mint húszezer cigány nemzetiségű cigányt regisztráltak. Ugyanakkor a népszámlálás során csak 12,1 ezren vallották magukat cigánynak. (Köztudomású, hogy népszámláláskor a kérdezett maga mondja meg, hogy melyik nemzetiséghez sorolja önmagát.) A két adat közötti eltérés igen nagy: legalább nyolc-kilenc ezer olyan személyt jelez, akinek bizonytalan az etnikai hovatartozása.
Kárpátalja lakóinak többsége (pontosan 63,3 %-a) jelenleg falvakban él. A kárpátaljai magyaroknak ennél valamivel jelentősebb hányada (64,6 %) a falusi lakos. Hogy ezeknek a falvaknak mennyire eltérő a lélekszáma, s hogy a jövő szempontjából ez mennyire lényeges mutató, arról sorozatunk következő részében írunk.
(4.)
Bár az 1989-es utolsó szovjetunióbeli és a 2001-es első összukrajnai népszámlálás között eltelt közel tizenhárom esztendő alatt a kárpátaljai magyarság lélekszáma egészében véve 4,5 ezer fővel csökkent, ugyanakkor a nagyszőlősi járásban a magukat magyarnak vallók között tíz százalékos növekedést regisztráltak. A növekedés egyetlen okra vezethető vissza: azok a magyar anyanyelvű görög katolikusok, akik korábban nyomás hatására beleegyeztek abba, hogy ukránnak írják be őket, ezúttal magyarnak vallották magukat.
Hogy mit hoznak az előttünk álló esztendők? Hány magyart regisztrálnak majd a következő, 2010-ben esedékes népszámláláskor a településeinket végigjáró számlálóbiztosok? Most, amikor gyakorlatilag félidőnél tartunk, felelőtlenség lenne jóslatokba bocsátkozni. Annyit óvatosan megállapíthatunk: úgy tűnik a tömeges áttelepülések ideje lejárt. (Persze az is igaz, hogy jöhet bármiféle hullám és a mostani állóvíz gyorsan megmozdul.) Viszont továbbra sem egyértelmű: vajon a tanulmányaikat Magyarországon folytató fiatalok közül a diploma megszerzése után hányan jönnek haza és vállalnak itthon munkát. S az itt végzettek közül hányan döntenek úgy, hogy Magyarországon, vagy netán Európa valamelyik távolabbi országában próbálnak szerencsét? (Ez a tendencia a frissen csatlakozott eu-s tagországokban - Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban - már jól kivehető.)
Jó lenne tudni, mit hoz a jövő. Szembe kell néznünk: ez nem csak rajtunk, az itt élőkön múlik. De valami rajtunk is. Most úgy tűnik, hogy a falun élő családok közül azok tudnak biztos egzisztenciát teremteni maguknak, akik az intenzív zöldségtermesztésre álltak rá. Ennek az ágazatnak, állítják a szakemberek, az elkövetkező tizenöt-húsz évben biztos jövője van. Mégsem várhatjuk el minden kárpátaljai magyartól - bár a többség, 64 % falun él -, hogy zöldségtermesztésre rendezkedjen be.
De hát min is múlik a jövőnk? Például azon, hogy milyen gyorsan fejlődik a határon túli régió, jelesül Szabolcs-Satmár-Bereg megye. A gazdasági szakemberek túlnyomó része egyetért abban, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok közül általában a kárpátaljaiak vannak a leginkább hátrányos helyzetben. Egy előnyünk azonban elvitathatatlan. A kárpátaljai magyar falvak többsége a magyar határ közelében Kárpátalja délnyugati részén található. A magyar nyelvterület az ukrán-magyar határral párhuzamosan egy 15-20 kilométeres sávban húzódik. Ez azt jelenti, hogy megfelelő úthálózat és elegendő számú határátkelő esetén akár naponta tudunk majd ingázni itteni lakóhelyünk és a határ túloldalán levő munkahelyünk között. (Szlovákia és Magyarország határ menti térségeiben erre már számos példa van.) Ha tehát minket is elér az autópálya és a szomszéd megyében is megélénkül a vállalkozási kedv, annak pozitív hatásait mi is hamar megérezzük. Biztosan nem kell majd illegálisan munkát vállalni, hisz a határ térségében létrehozott közös vállalatok ezt a gondot megoldják. Oly sokat panaszkodunk mostanság, oly borúlátó jövőképet festünk, holott látnunk kell, hogy a kárpátaljai magyarság integrálódásának földrajzi akadályai a jövőben folyamatosan megszűnnek. Hogy a folyamat mégis lassú és mi joggal türelmetlenek vagyunk, az más kérdés.
Kovács Elemér
(forrás: Kárpátinfo hetilap)
Látogasson el:
Legújabb hírek:
NDA:
Hírlevél: