felhasználónév: jelszó:

» Regisztráció

» Jelszó emlékeztető

Ha az 1910-es közigazgatási beosztást vesszük alapul, akkor az elcsatolás Moson, Sopron és Vas vármegyék 13 körzetét érintette. Moson vármegyéből a Nezsideri, Sopronból a Felsőpulyai, Kismartoni és Nagymartoni, Vas megyéből a Felsőőri, Gyanafalvi és Németújvári járás került teljes egészében Ausztriához. Kismartont és Rusztot (mint városi jogú településeket) beleértve, az elcsatolás 327 települést érintett: 28 Moson megyeit, 104 Sopron megyeit és 195 Vas megyeit. Ez a határvidéki járások településeinek 60 %-át jelentette. Az első népszámlálás osztrák oldalon 1923. márc. 7-én történt, és 286 179 burgenlandi lakost mutatott ki. Ez 8958 fővel volt kevesebb, mint az 1920-ban végzett népszámlálás eredménye.

Magyarul 1920-ban 78 998 ember tudott, ez 26,8% volt. Magyar nemzetiségűnek viszont akkor is már csak 8,4% számított. Ez 1923-ra 5,3%-ra esett vissza. Miután megalakult Burgenland mint tartomány, elkezdődtek a strukturális átalakítások. Bevezették az osztrák joghatóságot és igazságszolgáltatást, a környező tartományokból új hivatalnoki réteg látta el a tartomány ügyeit. Az évszázadokon át honos népcsoportok, amelyek a különböző vallási hovatartozás ellenére mai napig is békében és egymás iránti toleranciában élnek, szemben találták magukat egy új kihívással. A lakosság eddigi orientálódása főleg kelet felé irányult. Most át kellett szerveződni nyugat felé. Az új határ a vidéket elcsatolta a városoktól: Magyaróvár (Ungarisch-Altenburg), Sopron (Ödenburg), Kőszeg (Güns), Szombathely (Steinamanger), Szentgotthárd (St. Gotthard) Magyarországnál maradtak. Az új Burgenlandban nem léteztek nagyobb városok, a legnagyobb települések Kismarton (4714 lakos), Felsőőr (4162 lakos), Rohonc (3772 lakos), Köpcsény (3162 lakos), Pándorfalu (3161 lakos) és Lajtaújfalu (3029 lakos) voltak. A vidékies jellegű régióban csak csekély ipar létezett. Mivel a nyilvános közlekedés főleg keletnyugat irányultságú volt, a dolgozók korábban igen könnyen el tudták érni a nagyobb magyarországi városokat. Most inkább az északdéli infrastruktúra kiépítésére kellett összpontosítani. Kulturális és oktatásügyi téren is nyugat felé kellett orientálódni. A felsőoktatási intézmények is magyar területen maradtak. Most Bécs és Grác lett az új tudományos és kultúrális csomópont. Ha pontosabban megvizsgáljuk az akkori burgenlandi magyarságot, akkor három csoportra oszthatjuk őket: a majorságok bérmunkásai, a közalkalmazotti réteg és végül a legjelentősebb és ma is meghatározó szerepet játszó közösség, az őrségi határőrök utódjai.

1. A majorságok bérmunkássága

Az 1910-es népszámlálás a Nezsideri járásban 6977 magyar kisebbségit állapított meg. Ez az akkori lakosság 15,1%-át képezte. Ez a számadat 1920-ban 6930 lakos, ill. 14,3% volt. E mutató 1991-re 987 lakosra esett vissza. Talán már ez is sejteti, hogy a magyar kisebbség a Nezsideri járásban döntően különbözött az egyéb járások magyarságától. A 19. században ugyanis a nagy urasági gazdaságokon majorságok alakultak ki. Ezen nagybirtokok munkaerőszükségletének kielégítésére Kapuvár és Pozsony környékéről nagy létszámú betelepítések történtek. A legnagyobb birtokok az Esterházy család tulajdonában voltak. Így pl. Kleilehof, Paulhof, Apetlonerhof. A Batthyány család délebbre fekvő gazdaságokat birtokolt, Rohonc (Rechnitz), Csajta (Schachendorf) és Ligvánd (Nebersdorf) környékén. Ezek a munkások a második világháború utáni gazdasági helyzet miatt kivándoroltak. Ma már csak elvétve találkozhatunk hajdani majorsági munkások utódjaival.

2. Közalkalmazottak

1921 előtt Magyarország területéről sok hivatalnok, katona, vasutas ill. egyéb munkás telepedett le a mai Burgenland csomópontjai körül. Ezenkívül sok orvos, tanár, jogász és majorsági hivatali alkalmazott is. Vonzáskörzetüket főként az akkori adminisztrációs csomópontok képezték. A felsőiskolai végzettségűek magyarországi intézményekben szerezték diplomájukat és, ezzel az anyaországi kulturális identitásukat is magukkal hozták. Rajtuk kívül a honos értelmiségiek túlnyomó többsége is még magyar iskolákban szerezte végzettségét. 1921 után azonban - főleg gazdasági okokból - ezek a bevándorlók ismét hazatértek Magyarországra.

3. Őrségi határőrök

A Lech-mezei események (955) után, a magyar államrend védelmére a nyitott nyugati területeken ún. határőrtelepüléseket létesítettek. Ez a védelmi rendszer már akkor is a belső településektől külön, egy parlagszerű előterepen működött. Korai dokumentumokból értesülünk „spiculatores” és „sagittarii” elnevezésükről, magyarul „őrök” és „lövők”. Néhány helységnév, mint Alsólövő (Unterschützen), Felsőlövő (Oberschützen), Őrisziget (Sziget i. d. Wart), Alsóőr (Unterwart) és Felsőőr (Oberwart), még ma is emlékeztetnek ezekre a kezdetekre. Az egykori határőrségi hálózat azonban sokkal sűrűbb volt, mint ezt ma eme néhány magyar település sugallná.

A magyar határőrök gyorsan privilegizált helyzetbe is jutottak és kisnemesekké nyilvánították őket. (Sok utódjuk még ma is büszkeséggel emlegeti őrségi kisnemes elődeit. Alsóőr példáját véve, abból az időből származnak ezek a ma is meglévő családnevek: Balikó, Balla, Benedek, Benkő, Deáki, Farkas, Gaál, Gangoly, Györög, Heritz, Gyáki, Kelemen, Leéb, Moór, Német, Paál, Palank, Seper, Szabó, Takács, Zarka.) Később biztonságosabbnak bizonyult a határt várak létesítésével őrizni. Több új várúr kíséretében német telepesek is bejöttek az országba. Mivel a török háborúk a magyar lakosságnál nagy veszteségeket okoztak, elmaradt az Őrség utánpótlása is. Így a német lakosság egyre nagyobb szerephez jutott. Ennek megfelelően egyre több helység német elnevezést kapott. Nem sokkal ezután horvát bevándorlók is érkeztek és új élettel töltötték meg a török háborúk által szétrombolt településeket az északi területeken. Ez főleg a törökök első bécsi hadjárata után történt (1529). A mai Felsőőri és Felsőpulyai járásoknál viszont Kőszeg (Güns) város ostromlása után, 1532-t követően. (A horvátok még ma is a határ mindkét oldalán megtalálhatók és azonos nyelvjárással is beszélnek.) A magyar települések ezáltal elvesztették a közvetlen területi összeköttetést az anyaországgal és immár négyszázötven éve nyelvszigetszerűen élnek. Kisnemesi voltukból kifolyólag az őrségi magyarok leginkább saját belső ügyeikkel és közösségükkel voltak elfoglalva, s ez is hozzásegített ahhoz, hogy bár a mai napig megőrizték nyelvhasználatukat, és kialakult egy sajátos nyelvjárásuk, de erősen el is szigetelődtek. (Például a házasságkötés kívülállóval, a huszadik század második feléig is kivételnek számított!) Ez a szociológiai jelenség évszázadokon át egy mély függetlenségtudatot eredményezett az őrségi lakosság körében. Ez a tulajdonságuk kötelezte el őket először Rákóczi, majd 1848-ban Kossuth oldalán az anyaország függetlenségéért is harcolni. Kiváló példa erre Szíj György református lelkész, aki híveivel az 1848-49-es szabadságharcban a Habsburgok ellen harcolt. A 19. század végétől azonban a lakosság erős fogyását figyelhetjük meg. Egyrészt az iparosítás eredményeként a helyi kézművesek egyre inkább háttérbe szorultak. Másrészt a kisbirtokosok személyes birtokukat nem tudták tovább felaprózni. Ezen okok folytán nemcsak a születések száma esett vissza, hanem számottevő elvándorlásra is sor került. A lakosság létszáma tehát csökkent. Ezen még az sem tudott enyhíteni, hogy 1921 előtt Felsőőrött és Felsőpulyán számos új hivatal alakult. Az új hivatalnoki réteg nem jelentett számottevő növekedést az évszázadok óta honos magyarság számára, idegeneknek tekintették őket. Az 1921 utáni „bevándorlás” is inkább asszimilációt eredményezett, mint gazdagítást. Mivel azonban az egyházi iskolákban továbbra is fennmaradt a magyar oktatási nyelv, és az állam nem avatkozott be a volt őrségi települések kultúrájába, a kisebbség meg tudta őrizni identitását. 1938-ban azonban a német bevonulással nemcsak az egyházi iskolákat államosították, hanem a magyar nyelv oktatását is megszüntették. Egy ideig még az őrségi lakosság Ukrajnába való áttelepítésének gondolata is felmerült, hogy ezzel helyet teremtsenek a Dél-Tirolból betelepítendő „nagynémet” polgároknak. A második világháború a burgenlandi magyar kisebbség körében is sok áldozatot követelt. A lakosság létszáma a felére csökkent: 1934-ben még 10 442 magyar kisebbségit számoltak, 1951-ben pedig csak 5251-et. A háború utáni időszak ezen a területen is stabilitást hozott. (Mint majd a következő fejezetben közelebbről is megvizsgáljuk, a magyarság létszáma azóta csak igen kis mértékben ingadozott.) A anyaországi kommunista rendszerváltás, a vasfüggöny és az ezzel együtt járó határszigor azonban kemény megpróbáltatásnak bizonyult a burgenlandi magyarság számára is. A szinte évszázados gyakorlatnak megfelelően, most is a magyar kultúrkörtől jóformán teljesen elkülönítve kényszerültek identitásuk megőrzésére. Osztrák oldalról nemcsak a magyar nyelvű iskolákat alakították át kétnyelvűekké, hanem érthetően, igen nagy óvatossággal és vigyázatosággal figyelték a kisebbség tevékenységét. Egyedül az egyházi közösségek bizonyultak képesnek arra, hogy a kisebbségi kulturális sajátosságokat megőrizzék. 1968. nemcsak Magyarország számára, hanem kisebbségünknek is fellendülést hozott. Megalakult a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, amely elkezdte koordinálni a kisebbségi települések kulurális munkáját. Osztrák oldalról a magyar kisebbség népcsoportként való hivatalos elismerése is megtörtént, és azóta is a Kultúregyesület látja el a magyar népcsoport kizárólagos jogú képviseletét az osztrák hatóságok felé. Az 1976-os népcsoporttörvény szerint megalakult a Nemzetiségi Tanács, amely a mai napig eredményes munkát végez az osztrák kancellári hivatalnál, s amelybe a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület is küld képviselőt. Az anyaországi rendszerváltás, Magyarország világviszonylatban is jelentős gazdaságnövekedése az új évezred elején, az egyesülő Európa lehetőségei, valamint a minél nagyobb hangsúlyhoz jutó európai regionalizmus szinte történelmileg egyedülálló esélyt és fellendülési lehetőséget kínál a burgenlandi magyarok számára is.

(Kelemen László: A burgenlandi magyarok)

elküldöm e-mailben nyomtatóbarát verzió

feliratkozás
leiratkozás